OVH: A vízgazdálkodás fejlesztésének alapjai és irányai. A Vízgazdálkodási Keretterv összefoglalása (OVH, 1984)

3. Gazdálkodás a vízkészletekkel

A népgazdasági tervnek két — a vízügyi ágazat szempontjából meghatározó — eleme van:

— a közgazdasági szabályozórendszer általános és egyes specifikus félté téléi,

— az állami költségvetésből a vízgazdálkodás Számára biztosított eszközök.

A népgazdasági tervek adnak tájékoztatást a gazdasági környezet várható jellemzőiről és a tanácsi, valamint a vállalati tervezés kiinduló feltételeiről.

A hosszútávú tervezés problémáját a tervezés sajátosságaiból származó ellentmondások feloldása jelenti. Az ellentmondás egyrészt abból származik, hogy a vízgazdálkodás folyamatai a tervezési ciklusoknál hosszabb távú kitekintést tesznek szükségessé, másrészt a minden ágazatban egyszerre folyó tervezés ma még az egyértelmű információ-áramlást csak hézagosán tudja biztosítani. A mindenkori hosszútávú tervezőmunka megalapozása ezért olyan módszerek kidolgozását igényli a vízgazdálkodás tervezésében, amelyek ezeket az ellentmondásokat — legalább részben — feloldva, a hosszútávú folyamatok lehetséges tartományának érdemi megállapításait reálisan alapozzák meg.

A gazdasági szabályozók körébe tartoznak:

— a fejlesztés és a működés anyagi forrásai: a költségvetési eszközök, az ágazat saját forrásai, a Vízügyi Alap, a vállalati források, a lakossági anyagi eszközök, a társulatok forrásai és a hitelek, amelyek a fentieket különböző formában bővíthetik;

— a nem forrás jellegű eszközök: az ár- és díjrendszer, a bírságok, a 'biztosítás különböző formái és — mint a jövőben lehetséges, de nálunk ma még nem használt eszközök — az adópolitika módszerei.

Az ágazaton kívüli szervezetek gazdálkodását

— a vízdíjon és csatornahasználati díjon kívül

— a vízkészlet-használati díj és a szennyvízbírság intézménye befolyásolja. Ezek az eszközök azonban nagyságuknál fogva céljukat csak korlátozottan tudták elérni. A vízkészlethasználati díj ma már csak jelképes összeg, hiszen részben sem képes azokat a társadalmi ráfordításokat tükrözni, amelyek a vízhasználatot lehetővé teszik. A szennyvízbírság — bár hatásában jelentős is lehet —, nem ösztönöz kellőképpen a vizek minőségének megóvására. A termelő szervezetek sok esetben inkább a bírságot vállalják, a szennyvíztisztítók megépítése helyett.

A szabályozás felsorolt alapintézményei — elveikben — a jövőt illetően is helyes kiinduló alapnak tekinthetők. A gazdasági ösztönzésnek elsődlegesen a közérdek és a csoportérdek ösz- szehangolásának irányába kell hatnia. Következik ebből az, hogy az infrastrukturális alapfeltételek megteremtésében az állami és a tanácsi eszközöknek döntő szerepe lesz, ugyanakkor a vízhasználók (az érdekeltek) teherviselésének jelentősége is növekedni fog.

A víznek, mint alapvető természeti erőforrásnak a jelentősége — az igénybe vehető készletek relatív csökkenése miatt — növekedni fog. Ez a gazdasági szabályozás körében a szabályozórendszer eszközeinék hatékonyabbá tételét kívánja meg, és olyan módszerek bevezetését, amelyek jobban ösztönöznek a vizek védelmére, azok takarékosabb felhasználására. Ezért szükséges az ár- és díjrendszer folyamatos továbbfejlesztése, a ráfordításoknak az árakban és a díjakban való érvényesítése, a gazdaságpolitikával összhangban.

37