OVH: A vízgazdálkodás fejlesztésének alapjai és irányai. A Vízgazdálkodási Keretterv összefoglalása (OVH, 1984)
3. Gazdálkodás a vízkészletekkel
3.2. Vízkészleteink kihasználtsága és hasznosíthatósága A vízkészletek igénybevételéről, valamint hasznosítható értékeikről a vízmérelegek tájékoztatnak. Hazánkban 1964 óta rendszeresen, évente készülnek részletes, és az ország egészére összesített, mértékadó és tényleges vízmérlegek. Az előző a víz jogilag elismert, az utóbbi pedig a ténylegesen jelentkezett vízhasználatokat méri össze — vízfajták és vízgyűjtők szerinti részletezéssel — a mértékadónak ítélt, illetve az adott évi tényleges vízkészlettel. A legtöbb vízhasználat szempontjából a vízkészletfogalom kialakításában a rendelkezésre álló víz mennyiségén (térfogatán, vagy időegységenkénti utánpótlásán) kívül többnyire a vízelőfordulás számos más tulajdonsága (a víz kémiai összetétele, hőfőka, élővilága, a vízfelület kiterjedése és alakja, a vízfolyás sebessége és esése, a vízmélység, a part alakja és anyaga, a környező táj sajátosságai stb.) is fontos szerepet játszik. Mérési és nyilvántartási nehézségek miatt azonban a jelenlegi országos vízmérlegek mind a vízkészleteket, mind pedig a vízigényeket elsődlegesen csak mennyiségi értékekkel jellemzik. Vízkészleteink A légkörből a felszínre hullott, vagy kivált csapadék egyrésze elpárolog, elfolyik, tehát helyben nem hasznosul. További hányada a talajba szivárog, döntő részét a növényzet hasznosítja, kisebb része a felszín alatti vizet pótolja. A felszíni vízkészletünk döntő többsége külföldről származik, és a Duna teljes vízgyűjtő területének 47%-áról gyűlik össze. Az évi lefolyás sokévi átlagértéke 120 milliárd m3, amiből Magyarország területén 6 milliárd m3 keletkezik, a hazai csapadékból származó felszíni lefolyás száraz évben 4 milliárd m3, míg nedves években 10 milliárd m3. Ebből a megosztásból következik, hogy bár számottevő az országon átfolyó vízkészlet, de hasznosításánál — meny- nyiségének és különösen minőségének tőlünk független alakulása miatt — kockázattal számolnunk kell. A vízkészletek területi megoszlása nagyon egyenetlen; 90%-a a három nagy folyóban — a Duna, a Dráva, a Tisza medrében — összpontosul, és legnagyobb hányada (az éves lefolyás 60%-a) a Duna medrében áll rendelkezésre. A vízkészletnek csak 10%-a jut a területet behálózó — és többnyire külföldi eredetű — többi vízfolyásra. A vízfolyáshálózat sűrűsége gyér, km2-enként 300 fm, ami mind a vizek szétosztása, mind a káros vizek elvezetése szempontjából kedvezőtlen. A Duna és a Tisza hazai vízgyűjtő területének vízelosztási adottságai igen eltérőek. A Duna vízrendszerében — az országhatárt alkotó Dráva és a Rába kivételével — számottevő víz- készletű mellékvízfolyás nincs. A Dunántúlon a viszonylag sűrű vízhálózatot patakok és kevés készlettel rendelkező vízfolyások alkotják. A Tisza völgyében viszont a Sajó, a Bodrog, a Szamos, a Berettyó, a Körösök és a Maros legyező- szerűen szinte az egész területet lefedik, és a vízkészletet már a természetes hálózat meglehetősen szétosztja. A domborzati viszonyok miatt a Duna magyarországi vízgyűjtőjén gravitációs átvezetést gyakorlatilag nem lehet megvalósítani, így a folyók vízkészletének szétosztása csak jelentős beruházási és energiaráfordítással oldható meg. A Tisza völgyében — az északi hegyvidék kivételével — a természetes vízfolyásokat összekötő nagy csatornarendszerek a készletek szinte tetszőleges gravitációs elosztását teszik lehetővé. A vízkészlet-gazdálkodási gyakorlat az országos, mértékadó felszíni vízkészlet meghatározásánál a hosszú időszakra vonatkozó adatokból származtatott augusztusi 80%-os tartóssága vízhozamból indul ki, és ebből vezeti le az ún. hasznosítható vízkészletet (12. táblázat). A hazánkban felhasználható felszíni vízkészlet a természetes lefolyásnak a mederben hagyandó élővízzel és a külföldi vízhasználatokra lekötött mennyiséggel csökkentett része. Ezt az értéket növeli a hazai tározott, valamint a felszín alatti vizekből kivett, és a vízfolyásokba vezetett víz mennyisége. Hazánkban 1960-ban 156 tározó volt, 181 millió m3 hasznos térfogattal. Számuk 1970-re 228- ra, illetve 219 millió m3-re emelkedett. 1980- ban már 275 tározó működött, 551 millió m3 hasznos térfogattal, a 13. táblázat szerinti területi megoszlásban. A természetes felszíni készlet nélküli területeken a vízhiány megszüntetésének eszköze a vízátvezetés. A tiszalöki vízlépcső bőgőjéből — a Tisza vízkészletéből — mintegy 40 m3/s-os vízhozam a Keleti- és a Nyugati-főcsatornán keresztül jut el a Hortobágy térségébe, illetve a Körös-völgybe. A kiskörei böge tározott többletéből pedig a Nagykunsági-, a Jászsági- és a Tiszafüred i-főcsatomák összesen 37 m3/s vizet vezetnek a Közép-Tisza vidékére, a Jászságba és a Hármas-Körösbe. A Dunántúlon jelentős a Dunából a Mosoni- Dunáiba átvezetett 15 m3/s vízhozam (a vízerőműrendszer üzembe helyezése után 20 m 3/s). A Duna—Tisza közel vízellátását szolgálja a Duna- völgyi Vízgazdálkodási Rendszer, amelynek a Duna—Tisza-, a Dunavölgyi- és a Kiskunsági- főcsatornák a jelentősebb vízelosztó elemei. A Duna vízkészlete számottevően elsősorban az öntözés, másodsorban az ipari vízhasználatok és a vízátvezetések révén csökkenhet. Az NSZK- ban és Ausztriában — a kedvező csapadékviszonyok következtében — számottevő öntözési fejlődés nem várható. A csehszlovák távlati elgondolásokban maximum 3—4 milliárd m3/év öntözési vízkivételt terveznek. Ha ez a — véleményünk szerint túlzott — vízhasználat be is következik, a Duna nyári nagy vizei miatt vízhiánnyal nem kell számolni. 32
