OVH: A vízgazdálkodás fejlesztésének alapjai és irányai. A Vízgazdálkodási Keretterv összefoglalása (OVH, 1984)

1. A magyar vízgazdálkodás történeti és természetföldrajzi adottságai

A vízi útjaink kihasználására, és különösen a belvízi hajózás fejlesztésére a múlt század 'köze­pétől megindult technológiai és ipari fejlődés­nek kettős hatása volt. Egyrészről a gépi meg­hajtású hajók és a folyami duzzasztóművek új, nagy lehetőséget jelentettek a \izi utak haté­konyabb kihasználásához, másrészről a vasúti és a közúti szállítás gyors térhódítása nagymér­tékben csökkentette a vízi közlekedés és -szállí­tás jelentőségét. Minthogy az ország természeti adottságai a víziút-hálózat fejlesztésére, a vízi szállítás kialakítására kedvezőek, az energia­árak további emelkedésével számoló közleke­déspolitika érvényre jutása esetén a következő évtizedekben a belvízi hajózás szerepe újból nö­vekedhet. A gazdasági fejlődés során nemcsak a víz iránti szükséglet módosult, hanem különösen a te r ülethas z nos ütásban végbement változások, az iparosodás és a városiasodás következtében számottevően átalakult természeti környeze­tünk is. Az ország vízföldrajzi adottságainak történeti alakulásában a gazdasági fejlődésnek főként az erdősültségben és a vízjárta területek kiterjedésében bekövetkezett változások útján volt meghatározó szerepe. Magyarország erdő­sültsége jelentősen változott, az erdőterületek aránya a honfoglalás korabeli mintegy 40%-ról a 19. század végére 30%-ra, 1945-re 12%-ra csökkent, majd 1980-ig 17%-ra emelkedett. Az erdősültség csökkenésének hidrológiai ha­tása a talaj és a fedőréteg két alapvető hidrofi- zikai sajátosságának, a beszivárgást kapacitás­nak és a víztartóképességnek a csökkenése út­ján érvényesül. A természetes erdősültségi ál­lapotban mindkét bidrofizikaá jellemző viszony­lag miagas értékű és ennek megfelelően a terü­let vízháztartását viszonylagosan nagy területi tározódás és felszín alatti 'lefolyás jellemzi. Az erdősültség jelentős csökkentése az árvízi lefo­lyás növekedéséhez, valamint a területi víztá­rozódás és a felszín alatti — kisvízi — lefolyás csökkenéséhez vezetett. A vízháztartás szerkezetének a fentiek sze­rinti kedvezőtlen alakulása főként a talajeró­zióban, a szikesedésre vezethető sófelhalmozó­dásban és az aszálykárok gyakoribbá válásában jelentkezett. Mind a hegy- és dombvidékein­ken, mind az Alföldön és más síkvidéki terüle­teken ismétlődően előfordultak olyan erdőirtá­sok, amelyek a környező terület vízháztartási adottságai és területhasználati értéke szempont­jából 1 jelentősen túlhaladták a megengedhető mértéket. Magyarország éghajlati adottságai között mind az erdők, mind a vízborította területek évi átlagos párolgása általában lényegesen na­gyobb az egyéb területrészek párolgásánál, ezért a kétféle térszíntípusnak egymást kölcsö­nösen helyettesíthető és meghatározó szerepe van a vízháztartás alakulásában. A 18. és 19. századbeli lecsiapolási, ármentesí­tési és folyószabályozási munkák két lényeges vonatkozásban módosították a medence vízház­tartását: egyrészt számottevően csökkentették a külső eredetű vízbevételt {a kiömlő árvizeket), másrészről a vízborította területekkel együtt csökkent a párolgás. A kétféle hatás közül az utóbbi volt a nagyobb, tehát az adott erdősült­ség mellett igen nagy területek maradtak vize­nyősek, ezt csak újabb beavatkozással, a belvíz- rendezéssel lehet csökkenteni. A történelmi ta­pasztalat arra is figyelmeztet, hogy az erdőborí- tási hányad növelése a vízháztartási egyensúly felé közeledésnek, és a belvízveszély csökken­tésének egyik alternatívája. Az ország vízháztartási és vízföldrajzi adott­ságait befolyásoló jelenkori emberi beavatkozá­sok két lényeges vonatkozásban különböznek a korábbiaktól. Egyrészről mind időben, mind te­rületileg koncentráltabbak és sűrűbbek, más­részről a mennyiségi következmények mellett növekvő jelentőségű vízminőségi (kémiai és bi­ológiai) hatásokkal is járhatnak együtt. Az okozott károk mértékére jellemző, hogy az 1971 és 1979 közötti időszakban évente általában 30—50 esetben fordult elő jelentékeny halpusz­tulás és rendkívüli vízszennyezés miatt több alkalommal (1978-ban 11-szer, 1979-ben 16 esetben) kellett a veszélyeztetett vízellátó rend­szerek működését korlátozni. A vízgazdálkodás mai helyzetének és jövőbe­li fejlesztési feltételeinek értékelése szempont­jából a történeti áttekintés egyik legfontosabb tanulsága, hogy a technológiai irányzatú gaz­dasági fejlődés és életmódbeli átalakulás egyik következményeként az elmúlt másfél évszázad folyamán megindult és egyre fokozódott a víz­zel kapcsolatos szolgáltatási és használati tevé­kenység intézményi, gazdasági, műszaki és fo­galmi kettéválása. A vízháztartási (vízminőségi, vízföldrajzi) folyamatok tartalmi egysége, és a vízzel kapcsolatos tevékenység egyre fokozódó társadalmi megosztottsága közötti ellentmondás föloldása érdekében tovább kell fejleszteni azo­kat az ágazatközi és ágazaton belüli kapcsolato­kat, amelyek az ország vízkészleteit és vízi kör­nyezetét érintő különféle ismereteket, terveket, döntéseket és tevékenységeket a népgazdasági (össztársadalmi) érdekek szerint hangolják ösz- sze. 1.2. A vízgazdálkodás természeti adottságai Az adott térség vízviszonyait meghatározó természeti tényezők három csoportba sorolha­tók: — a domborzat és a geológiai szerkezet, — az éghajlat, a sugárzás és a csapadék, — a talajok és a növénytakaró. Hazánk domborzati viszonyainak minden lé­nyeges vonása a történelem előtti időkben ala­kult ki. Az Alpok és a Kárpátok magas hegysé­geivel övezett medence aljának nagy részét fel­töltődött síkságok, kisebb hányadát eróziós 12

Next

/
Thumbnails
Contents