OVH: A Balaton vízgazdálkodása (OVH, Budapest, 1968)
1. Összefoglalás
A vízminőséget fenyegető kémiai szennyezések: a házi és ipari szennyvizek, a mezőgazdaságban felhasznált növényvédőszerek és esetleg más vízgyűjtőről bevezetett vizek. A feliszapolódás a tó fizikai szennyezése, mely egyes súlyponti helyeken és különösen a keszthelyi öbölben már ma is súlyos problémákat okoz. A vízháztartás változása a tó növény- és állatvilágában biológiai következményekkel jár. A kémiai, fizikai és élettani változások elemzésekor nem elegendő csak a Balatont és annak parti sávjait vizsgálnunk, hanem a teljes vízgyűjtőn — a Zala és Sió völgyében — végbemenő változásokat is figyelemmel kell kísérni. A vízháztartás egészének, vagy egyes összetevőinek bármiféle megváltoztatása a tó életterének módosulását jelenti. Egyedül a vízszint- ingadozásának szűkebb határok közé szorítása is jelentősen befolyásolja a tó életét. A Balaton vízgyűjtő területén szükséges sokrétű vízgazdálkodási tevékenység többé-ke- vésbé szorosan kapcsolódik a tó és közvetlen környezetének problémáihoz. A Zala mederrendezése, a dombvidéki és síkvidéki vízrendezés, a vízgyűjtő területek rendezése az eróziós lepusztulás csökkentésével a tóba érkező iszap mennyiségét csökkentik és ugyanakkor visszahatnak a mennyiségi vízháztartásra. A mezőgazdasági vízhasznosítás — az öntözés és a tógazdálkodás — fejlesztése növekvő vízigényeket támasztanak. A térség különleges vízgazdálkodási problémái a Sió vízigényes, korlátozott hajózása, a Sió medrének közegészségügyi szempontból elengedhetetlen öblítése és a felszín alól kiemelt bányavizek Balatonba vezetése. Kisebb öblözetekben az árvizek ellen is védekezni kell. A Balaton vízgazdálkodásával kapcsolatos sokféle népgazdasági érdek gyakran egymással ellentétes, a vízháztartás elemei egymással elválaszthatatlan kapcsolatban vannak, ezért a műszaki megoldás minden esetben kompromisszum lehet. Az igények egyrészt a vízszintek kialakítása, másrészt a mennyiségi víz- gazdálkodás körül csoportosulnak. A Balaton vízállásait a siófoki vízmérce ,,0” (kezdő) pontjára szokás vonatkoztatni. A +100 cm-nél magasabb vízállások a parti sáv létesítményeinek állagát és üzemét olyan mértékben veszélyeztetik, hogy amíg a folyamatban levő részletesebb gazdasági vizsgálatok eredményeit nem ismerjük, ezt a szintet merev felső korlátnak kell tekinteni. A +55 cm-nél alacsonyabb vízszintek mellett a kulturált üdülést akadályozó iszapos parti sávok kerülnek szárazra, fürdésre alkalmatlan, vagy kevésbé alkalmas vízmélység alakul ki, ezért a felmérések feldolgozásáig merev alsó korlátnak ezt a szintet kell tekinteni. A Balatonhoz kötött egyes gazdasági érdekek magas, mások alacsony, ismét mások állandósított vízszinteket kívánnak. A sokféle vízhasználat általános érdeke, hogy az alsó és felső korlát minél tágabb legyen, hiszen a tó természetes nyári vízveszteségén felül így lehetne a vízigények kielégítésére több hasznos vizet tárolni. A tó természetes vízháztartásának az ember számára kedvezőtlen alakulását már a rómaiak is módosítani kívánták. Ezért építették meg az első zsilipet az i. sz. III. századában. A nádasokkal, mocsarakkal körülvett Balaton még a XVI—XVII. században is 3—4 méteres vízszint- ingadozásnak volt kitéve az elégtelen vízlevezetés miatt. A Sió-csatornára és az utolsó száz évben ismételten (1863, 1891, 1947) átépített siófoki zsilipre azért van szükség, hogy a vízszintek ingadozását csökkentse. A mai siófoki zsilip csúcsban 50 m3/s, hosszabb időszak üzemi átlagában mintegy 40 m3/s vízmennyiség átvezetésére képes. Az 1863—1968 közötti 106 év vízkészletváltör- zásai adatainak vizsgálata lehetőséget ad a mai berendezések által meghatározott vízgazdálkodási korlátok felmérésére. Az eredmények szerint a tó vízszintje — a vízkészletváltozási adatok előzetes ismeretét feltételezve is — 19 esetben haladta volna meg a +100 cm-t. Három esetben egész éven át magasabb vízállás lett volna. Az áradásos évek párosával, vagy többéves ciklusokban fordultak elő. Az egyedül álló áradásos évek száma mindössze kettő volt. A kívánt +55 cm-nél alacsonyabb, káros víz- szint a csapadékszegény években 18 esetben fordult volna elő. A csapadékszegény évek vízhiányainak pótlására jelenleg semmiféle eszköz nem áll rendelkezésre. A vízkészletváltozási adatokból megállapítható, hogy a meglevő vízhasználatok figyelmen kívül hagyásával is 37 olyan év fordult elő, melyben a gazdasági célkitűzések által megkívánt vízálláshatárok nem lettek volna betarthatók. A tényleges lehetőség a vizsgálatok során kimutatottal szemben egy-két dm-el még kedvezőtlenebb. A zsilip kellő biztonságú kezeléséhez ugyanis féléves vízkészletváltozási előrejelzésre volna szükség. Mai ismereteink alapján ez még nem lehetséges. A vízkészletgazdálkodás szorosan összefügg a vízszintek szabályozásával. A Balaton vízgyűjtőjének vízhasználatai számára kiosztott vízmennyiség 96 millió m3. A tényleges víz- használat ezzel szemben eléri a 114 millió m3-t. Ez a vízmennyiség a tó felületére vonatkoztatva kereken 20 cm-es vízoszlopnak felel meg. A 6
