Oroszlány István: Vízgazdálkodás a mezőgazdaságban (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1963)
Vízháztartási vizsgálat
Az országos vízgazdálkodás szempontjából szóba jövő síkvidéki tározási lehetőségek a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet fölmérése szerint a következők: a) Holt medrek a Tisza, Szamos, Körösök és Berettyó mentén. A holt medrek befogadó- képessége 90 millió m8-re becsülhető. A hasznos tározótér azonban viszonylag csekély, mert jelentős a párolgási veszteség, és a haltenyésztés érdekei miatt a vízmennyiségnek mintegy felét vissza kell tartani. b) Élő medrek. A folyómedrekben tervezett duzzasztók mögött jelentős vízmennyiségek tarthatók vissza. A Duna nagymarosi vízlépcsőjénél 300 millió m3, a Tiszán Tiszalöknél 50, Tiszaburánál 80, Gsongrádnál 140 millió m3, tározható a kisvíz és a duzzasztott víz szintjei közötti térfogat figyelembevételével. Ezek a vízmennyiségek azonban csak a tiszai vízlépcsőnél és ott is az össztérfogatnak kb. 10%-áig (25 millió m3) emelhetők ki a mederből és hasznosíthatók. c) A töltések közötti síkvidéki tározás lehetősége az országos vízgazdálkodási keretterv adatai szerint az Alföldön mintegy 600 millió m3, mely mennyiség féléves tenyészidőre egyenletesen elosztva 38 m3/mp vízhozamot biztosíthatna. A völgyzárással kapcsolatos hegy- és dombvidéki tározási lehetőségek fölmérésében az országos vízgazdálkodás szempontjából jelentős és számba jöhető 235 völgyszakasz vizsgálatát végezték el. Ebből 179 völgyszakaszt találtak alkalmasnak arra, hogy részletesebb feltárás alapján tározásra számbavegyék. A vizsgálatok eredménye szerint a határainkon belül völgyzárással létesíthető és mintegy 1 millió m3~nél nagyobb befogadóképességű tározók együttes teljesítőképességének felső határa 570 millió m3 (egész évre egyenletesen elosztva: 18 m3/mp). Ebből azonban a 20—25% párolgási és szivárgási veszteséget még le kell vonni. A FELSZÍN ALATTI KÉSZLETEK NYILVÁNTARTÁSA A vízháztartási vizsgálat alkalmával föl kell mérni a vizsgált tér tározótereit, és időközönként meg kell határozni a tározott készleteket. Az első feladat a talaj felszíne alatt levő vízkészlet meghatározása, a talaj hasznosítható vízkészletének ellenőrzése. A talajban levő vízkészlet lehet: talaj- nedvesség és talajvíz. A talajnedvességet a Talajtan körében tárgyalt valamelyik talajnedvességmeghatározó módszerrel ellenőrizhetjük. A talajnedvességen túlmenő víztartalom, vagyis a talajvíz ellenőrzése lényegesen egyszerűbb eszközökkel végezhető. Talajvízszint-észlelő kutakkal csupán a talajvíz mélységét kell észlelnünk ahhoz, hogy a lalajvízkészletet nyilvántarthassuk. A talajvizek mélységének észlelése országos keretek között állandóan folyik az e célra létesített észlelő kúthálózatban. E megfigyelések adatait a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet tartja nyilván és dolgozza föl. Egy-egy kisebb vízháztartási egységben végzett vizsgálathoz az országos hálózat adatai csak általános tájékoztatóul szolgálhatnak. Számszerű értékek átvételére nem alkalmasak. Ezért célszerű a vizsgált területen belül észlelő kutakat telepíteni. A talajban tározódó talajvíz mennyisége időben változik. Ezt észlelhetjük a talajvízállás változásán. A talajvízállás — hasonlóan a vízfolyásokban észlelt vízállásokhoz — határok között ingadozik. Megállapíthatók a vizsgálati időszak legkisebb, a legnagyobb és a különböző gyakorisággal előforduló vízállásai. A két szélső érték közötti magasságkülönbséget a talajvíz játékának nevezzük. A talajvízszint időbeli változását talajvízjárásnak nevezzük. Ez lehet normális vagy eltolódott, illetőleg megállapodott, emelkedő vagy süllyedő. A talajvíz járására éves viszonylatban hazánkban általában az jellemző, hogy az őszi — téli félévben emelkedés mutatkozik (a talajban a csapadékvíz tá- rozódik), míg a tavaszi — nyári félévben a talajvíz — a párolgás és a növények fogyasztása (az evapotranszspiráció) következtében - süllyed. Az év legmagasabb 60
