Nemzetközi hidrológiai továbbképző tanfolyam kézikönyv V. A vízgazdálkodás ágazatainak hidrológiai szempontjai 6. Öntözés (VITUKI, 1972)

2. A műszaki létesítmények tervezésének és üzemének hidrológiai vonatkozásai.

rom módszer előnyeit és hátrányait.

Az 1. és 2. módszereknél a mérést üzemi vizhozomtartományban, permanens állapot mellett kell elvégezni. Ez azt jelenti, hogy a vizszint a csatorna fenékkel és a töltés koronával, vagy a portéllel közel azonos esésű lesz. Így a szivárgás a vizsgált csatornaszakasz mentén az oldalrézsUk egyforma, vagy csak kisebb mértékben változó szélességű sávján át történik. A szivárgás tehát az üzemeléskor fennálló körülmények mellett vizsgálható. Ezzel szemben a 3. módszer alkalmazása esetén a vízszintes víztükör következtében a vizsgált szakasz alsó végénél lényegesen nagyobb a vízmélység, mint a felsőnél. Ezért a mérés nem nyújt felvilágosítást a szakasz felső részén az oldalrézsük aktuális vizszint feletti részének a szivárgásáról. Ezen csak úgy lehet sogiteni, ha rövid szakaszonként vizsgálják a csatornát. Ehhez azonban igen sok zsilip szükséges, ami az esetek legnagyobb részében nem áll rendelkezésre. További hátránya e módszernek a vizszint mérésében rejlő bizonytalanság. Ugyanis mind a hullámzás, mind a szél hatására keletkező hosszú és keresztirányú vizlengés zavarja az észlelést. Ez több, s a hullámzásra nem érzékeny vizszintmérő berendezés egyidejű észlelését teszi szükségessé. További hibaforrás a szakaszt lezáró zsilipeknek a nem tökéletes vízzárása. Az ebből származó hiba kiküszöbölése nagy nehézséget jelent.

Az elmondottak alapján e módszer alkalmazása általában nem javasolható.

Az első és második módszer közül az első szolgáltat megbízhatóbb eredményeket. A másodiknál ugyanis fennáll annak a lehetősége is, hogy a csatornából átszivárgó viz nem lép be, vagy nem marad a levezető csatornában, hanem a talajvizet táplálja. Vagy fordítva; az is lehetséges, hogy a talajvízből lép be a dréncsatornába viz, meghamisítva az eredményt. Ezért ez a módszer csak ott alkalmazható, ahol a geológiai és talajviszonyok ezt lehetővé teszik /amit megfelelő talajfeltárás és talajvízészlelő hálózat alapján lehet eldönteni/.

Ezek alapján általánosan az első módszer alkalmazása javasolható. Ezért ezzol a módszerrel kissé részletesebben foglalkozunk.

A munkát azzal kezdjük, hogy a csatornán előállítjuk a legnagyobb üzemvizszintet,

8 a vizsgált szakaszon megszüntetünk minden vízkivételt. Ezután bejárjuk a csatorna mindkét partját és megvizsgáljuk azt, hogy repedésekben, féregjáratokban, vagy műtárgyak mellett nem észlelhető-e csurgás. Ha ilyent tapasztalunk, azt meg kell szüntetni. Ha valamilyen oknál fogva a csurgás nem szüntethető meg, úgy minden egyes szivárgásméréskor meg kell mérni a csúrgás vízhozamát is. Hasonlóképpen meg kell mérni a meg nem szüntethető vízkivételek vízhozamát is.

Ezután a csatornába egy állandó középvizhozawot adagolunk. A vizhozam adagolás változatlanságát a vízkivétel! mü állandó ellenőrzésével és szükségszerlnti utánállátásával biztosítjuk. A vizhozammérésre csak akkor kerülhet sor, ha a csatornában permanens állapot alakult már ki. Ezt a csatorna mentén elhelyezett vízmércéknél leolvasott vízállások hosz- szabbidejü változatlansága mutatja.

A permanens állapot beálltával megkezdődhet a vizhozammérés. Ezt a vizsgált csatornaszakaszon, kezdetén és végén, valamint közben is több szelvényben célszerű elvégezni, még pedig az elérendő pontosságnak megfelelő ismétlésekkel.

E méréseket — azokon a csatornákon, ahol vízszintszabályozás lehetséges — ajánlatos alacsony, közepes és magas vizszint mellett elvégezni. Ilymódon ugyanis a szivárgásnak a vízállással összefüggő változásairól is képet lehet kapni.

Magát a vízveszteséget az egyes szelvényekben meghatározott összetartozó vízhozamok különbsége adja. Ismételt mérések lehetővé teszik, hogy az egyes szelvények vízhozamát a mórt értéket empirikus középértékével és szórásával jellemezzük. Ilymódon a vizveszteség meghatározás megbízhatóságát is becsülhetjük.

A végeredményül kapott vizveszteség értéket csökkenteni kell a mért csúrgással és a csatornából kivett vízhozammal, továbbá a párolgási veszteséggel, mely a csatorna víztükrén lép fel. Elmek értekét a szabad vízfelület párolgásának mérésével lehet meghatározni.

A vizveszteségmérest új csatornák, vagy újonnan használatba-helyezett csatornák esetén célszerű néhány even át évenként megismételni, mert a tapasztalat sok esetben a szi—

A'J Ö^ÖN YVTÁR^^O^

/lA^h W- )

1 .uA.‘i szám;