Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
III. Dr. Lászlóffy Woldemár: Magyarország vízviszonyai
+ hegycsúcs )( hágó 10. ábra. A Duna vízgyűjtő domborzata és vízhálózata beli Gross Glöckner — 3798 m — és a Wildspitze — 3774 m — az ötzvölgyi Alpokban.) Ezt a hegyvonulatot észak felől a vele párhuzamosan futó Bajor és Osztrák Alpok kísérik, amelyeknek legmagasabb csúcsa, a Dachstein is „csak” 2996 m. A kettős hegyláncról évmilliók alatt lehordott törmelék, amely a Sváb- Bajor Felföld 300—400 m magas tábláját alkotja, az északi-vízválasztó felé tolta el a Dunát. A balparti mellékfolyók ezért viszonylag rövidek, és mivel a Sváb és Frank Jura gerince alacsony, esésük sem nagy. Az Altmühl, a Naab és a Regen érdemel közülük említést. A Cseh Erdő vízválasztóját 20—30 km távolságban kíséri a Duna, ezen a szakaszán tehát csak jelentéktelen, bár nagy esésű hegyi patakok táplálják. A Felső-Duna jobbparti mellékfolyói teimészetesen sokkal jelentékenyebbek. A vízgyűjtőterületük kiterjedt, esésük nagy, vízben gazdagok. Az Hier és a Lech északi irányban siet a Dunához, az Isar a bajor medence általános nyugat—keleti lejtésének megfelelően alsó szakaszán már északkeleti irányt vesz fel. Hasonlóan az Inn és mellékfolyója, a Salzach, továbbá az Enns is, amelyek előbb a fentebb említett két hegyvonulat közti árok nyugat—keleti vonalát követik, majd derékszögben vágják át magukat az Elő- alpokon befogadójuk felé. A fennsík peremén moréna-tavak sorozata jelzi az egykori gleccserek végső nyúlványainak helyét. Főként az Isar és a Traun vízgyűjtője bővelkedik 85
