Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése

város vízszükségletét biztosító bőséges forrás vizét egy mintegy 1000 m hosz- szú és a hegyen 300 m mélységben áthatoló alagúton vezették a városba, s a forrást zárt forrásfoglalással, illetve kútházzal rejtették el az ellenség elől. A víz a járható alagút közepén lefektetett agyagcsöveken keresztül gravitációsan jutott rendeltetési helyére, az alagút szellőzését pedig több akna biztosította. Puhább kőzetszakaszokon az alagutat kifalazták és beboltozták.

Különleges megoldást jelentett Pergamon városának nyomócsöves vízvezetéke. A forrásokat a hegyen épített várostól kettős völgyvonulat választotta el, melynek legmélyebb pontja 172 m volt, míg a víztároló medence 322 m magasan létesült, a forrás pedig 367 m magasan volt. Ilyen magasság akvadukttal való áthidalására gondolni sem lehetett, ezért a közlekedő edények plve alapján működő nyomás alatti vízvezetéket építették valószínűleg bronzcsövekből. A vezetéket legalsó pontján, a 195 m magas vízoszlop nyomása mintegy 20 at terhelte.

Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a görög vízellátás eredményei a görög városállamok késői fénykorához fűződnek. Már a görög kultúra legrégibb korszakaiban, a kréta-mykenei kultúra idején ismerték a vízellátást és csatornázást, sőt a vízöblítéses árnyékszéket is. A történetírás nyilván azért hallgat róla, mert az 1850-es években a knosszoszi palotát feltáró régészek — olyan zavarba jöttek, mint Szilárd Leo ismert elbeszélésének 3.

5*

67