Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
VI. A vízügyi igazgaztás - 1. Károlyi Zsigmond: A vízügyi igazgatás kialakulása
bocsátása volt, de megszervezésével vált lehetővé a hazai vízügyi tudományos kutatás többévtizedes (1846—1886) lemaradásának gyors felszámolása is. Még nagyobb jelentőségű volt a magyar vízügyi szolgálat fejlődése szempontjából, hogy éppen az addigi hivatalos vízügyi politika csődjének idején, 1879. március 1-én kezdte meg működését a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban egy haladószellemű, széleslátókörű, fiatal mérnök: Kvassay Jenő és kezdeményezésére, a mezőgazdasági vízgazdálkodás addig elhanyagolt feladatainak ellátására szervezett „Kultúrmérnöki Intézmény". A kezdetben csupán néhány mérnökből álló intézmény már fennállása első éveiben is jelentős eredményeket mutatott fel, majd 1885-től az ország egész területére kiépített szervezetének tevékenységi körét a halászati ügyek (1884—1887), sőt később, 1890-ben, a közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátására is kiterjesztette. Az új vízügyi szervezet sikereinek és rátermett vezetője, Kvassay Jenő tevékenységének döntő része volt abban, hogy amikor 1889. április 15-én a minisztériumok ügykörét újjászervezték (a vízügyek egységes kezelésének helyreállítására vonatkozó első kísérletként), a vízügyek intézését — a vízjogi és a vízügyi műszaki feladatok ellátását egyaránt — a Földművelésügyi Minisztérium V. Főosztálya, illetve az e mellé szervezett Országos Vízépítési és Talajjavító Hivatal hatáskörébe utalták. Az új szervezet vezetője Kvassay Jenő lett. A vízügyi szolgálat vázolt újjászervezésével párhuzamosan folyt a hazai vízjogi viszonyok korszerűsítésének munkája is, melynek ugyancsak a szegedi árvízkatasztrófa adott lendületet: 1879-ben módosították a társulati törvényt, rendezték a társulatok feletti állami felügyeletet és biztosították a társulatok részére szükséges államkölcsönt (1879: XXXV. te.). Néhány év múlva az 1884 : XIV. te. az ún. tiszai törvény foglalta egységbe a Tisza és mellékfolyói szabályozására és a társulatok szervezetére vonatkozóan hozott addigi intézkedéseket. Végül pedig az 1885 : XXIII. te. az ún. vízjogi törvény, a korábbi intézkedések általánosításával rendszerezte a magyar vízjogot, amivel — pozitívumaival és negatívumaival egyaránt —, hosszú időre megszabta a hazai vízjog fejlődésének irányait. A vízügyi igazgatás szervezetét 1899-ben továbbfejlesztették és a Földművelésügyi Minisztérium vízügyi közigazgatási és műszaki igazgatási feladatait megosztva négy osztállyal és két alosztállyal (utóbb osztállyal) megszervezték az Országos Vízépítési Igazgatóságot. Ezek az osztályok a következők voltak: a) a dunai, b) a tiszai, c) a kultúrmérnöki és d) a vízrajzi osztály, valamint (később) e) a közegészségügyi mérnöki osztály és f) a halászati felügyelőség. A központ alá 16 folyammérnöki hivatal tartozott, amelyek az állami kezelés alatt álló folyókon látták el a vízügyi műszaki szolgálatot, valamint a kultúrmérnöki intézmény erősödő szervezete (1899-ben 17, az első világháború 618
