Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
IV. A vízgazdálkodás szakágazati története - 10. Ambrus Lajos–Najmányi László–Vaits Ferenc: Vízrendezés
120. kép. A lecsapolóst nyílt csatornák végzik A feladat tehát összességében rendkívül nagy, és ehhez mért felkészültséget kíván. Minden völgyeletre jellemző, hogy felső szakasza nagyobb esésű, a lejtés fokozatosan mérséklődik, majd a befogadóba torkolás helyén a legkisebb. A csapadékvizek talajelsodró hatása ezért a vízfolyás forrásvidékén, valamint a medret határoló völgyoldalakon a legnagyobb. Ahol a lejtés észrevehetően csökken, a vízfolyás az elsodort talajt lerakja, medrét fokozatosan feltölti, hovatovább a közepes vizek vezetésére is alkalmatlanná válik. Az iszapolódásnak hármas hatása van. A medrek a feltöltődés következtében előbb-utóbb a kisebb vizeket sem bírják levezetni. A vizek kiöntése gyakoribbá lesz. A medreket tehát időnként iszaptalanítani kell, hogy legalább a közepes vizeket elvezessék. Ez rendszerint kotrással megy végbe. A sok völgy, a sok vízfolyás miatt állandóan ismétlődő, a természeti erők következtében meg nem szűnő folyamat játszódik le ilyen formán, amely a hegy- és dombvidéki vízrendezés tennivalóinak nagy részét képezi. 408
