Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
IV. A vízgazdálkodás szakágazati története - 8. Szakváry Jenő: Ipari vízellátás, csatornázás
A fejlődéstörténet rövid általános áttekintése érzékelteti azokat az alapvető változásokat, amelyek az ipar termelési módszereiben és szerkezetében a XIX. és XX. század folyamán bekövetkeztek. Ezeket a változásokat az igényeknek megfelelő mértékű kielégítése, ill. az erre irányuló törekvés sürgette. 2. A hazai gyáripar fejlődése Az ipari kohászathoz a történelmi országhatárokon belül, főleg a Felvidéken és Erdélyben, kielégítő nyersanyag- és energiaforrások voltak. Az 1848-as szabadságharc előtt az Északi Középhegységben és másutt kisebb- nagyobb kohóüzemek már 30—40 ezer tonna nyersvasat kohósítottak évente. Ezek még a kiegyezés idején is faszénnel dolgoztak, tehát nem kokszeljárással. Az első hazai nagyolvasztó Üjmassán épült 1813-ban. A termelőeszközök iránti fokozott igény miatt azonban egyre sürgetőbbé vált a nagyüzemi termelés és 1881-ben megalakult a Rimamurányi—Salgótarjáni Vasmű RT., a magyar kohászat vezető vállalata. Csaknem egyenrangú lett a diósgyőri MÁVAG. A XIX. század végén a magyar kohászat és gépipar vasúti felépítményeket, berendezéseket és készülékeket, gördülőanyagot, mezőgazdasági gépeket, malmokat gyártott, és belőlük exportált is. A vaskohászat 1921- ben 71 ezer tonna nyersvasat és 166 ezer tonna acélt termelt. A XIX. század közepéig hazánkban a vegyiparba sorolhatóan csak kisebb üzemek működtek (szappan-, festék-, lakk-, növényolaj-, keményítőgyártás). A városi gázgyártás Budapesten indult meg 1856-ban. A Magyar Ruggyanta- árugyár 1882-ben, a szuperíoszfátgyártás 1891-ben, a gyógyszergyártás 1907- ben indult meg, elsősorban Budapesten. 1913-ban 150 vegyipari üzem működött és közel 10 ezer munkással dolgozott. A korszerű magyar vegyipar az első világháború után — főleg állami támogatással — kezdett kialakulni, részben külföldi érdekeltségekkel is és az 1921—45 közötti időszakban gyorsabban fejlődött, mint általában a nehézipar. Szerkezetét illetően még erősen egyoldalú volt, mert hiányzott a szerves vegyipar. A cellulózé- és papírgyártás fő telephely-meghatározója kezdettől fogva a fa, a víz mint termelési alapanyag és segédanyag, továbbá a szennyvizek elhelyezési lehetősége volt. Ilyen szempontból tehát a fogyasztópiac helye közömbös volt. Az első gyárak éppen ezért a történelmi országhatáron belül, elsősorban a Felvidéken és Erdélyben létesültek és az első világháború után a papíripart újra kellett megteremteni. így Diósgyőr kivételével a többi papírgyár 1920 után létesült (pl. Csepel 1925, Fűzfő 1928). A hazai textilipar és a ruházati ipar a háziipar keretéből csak a XX. század eljén fejlődött ki gyáripari jellegűvé. 1921-től az önálló vámtarifa 350
