Mészáros Vince: Széchenyi István és a vízgazdálkodás (VÍZDOK, Budapest, 1974)

Széchenyi fellépése

„Nem eszelős az és bizonyára nem holdas, a ki hazánk ily rothadtságát elismeri, és kínos megilletődés- sel mindenekben tapasztalja. De annyira elromlottak Mágnás Társaink s Nemeseink egyáltaljában, hogy nem is érzik s nem is sejditik, mennyire elaljasodtak, s mennyire rosszak — úgy mint a szemérmet vesztett leány nem pirul többet szégyenében.”12

Széchenyi jól látta, hogy hátramaradottságunk a feudális társadalmi szerkezetben, a politikai és gazdasági függésben gyökerezik. A kibontakozás útját a „polgáriasulásban”, a gazdasági megerősödésben és társadalmi tömörülésben kereste. Ezt a célt szolgálták művei, társadalmi-gazdasági kezdeményezései.

Mégis, minden törekvése, hívó szava, tanítása vissz- hangtalan marad, ha a társadalmunkban megindult erjedés nem alakítja ki azt a bázist, amelyre támaszkodhatott.

Az áldatlan viszonyok közepette mutatkozott néhány olyan tényező, mely a fejlődés irányában hatott.

Minthogy a tönkrement vízi utak helyreállításához komoly kincstári érdek fűződött, már 1773-ban létrehozták a „Hajózási Igazgatóságot”, a vízügyi igazgatás első szervét hazánkban, mely megkezdte a hajózható vízi utak felmérését és térképezését — akkori szóval élve: mappációját.

A műszaki újjáépítéshez szükséges szakemberek képzésére a felvilágosodott és reformtörekvéssel telített II. József császár, az egyetem keretében 1782-ben létrehozta Európában az első egyetemi szintű mérnökképző intézetet, az „Institutum Geometrico-Hyd- rotechnicum”-ot, amely 1850-ig működött és fennállása alatt 1275 mérnököt képzett ki, elsősorban vízépítő-útépítő és földmérő munkára.

13