Mészáros Vince: Széchenyi és a magyar vízügyek (VÍZDOK, Budapest, 1979)

Bevezetés

gát kívánják megszólaltatni, kezdeményezéseiről, tapasztalatairól, indítékairól, nézeteiről, tanácsairól, céljairól és nem utolsó sorban népünk máig ható sorskérdéseiről, írásaiból kiemelt szövegrészek bő áradásával.

Széchenyi beszél itt önmagáról, munkásságáról, emberi elkötelezettségeinkről és népünk boldogulásának jövő feltételeiről.

„Ti pedig tisztelt hazafiak, kik élni fogtok, mikor én már nem leszek többé, s kiket soha tévutakra nem vezettem, sőt elég lelkülettel bírtam még utatokba is állni, fogadjátok e sorokat rokon kebellel, s hajoljatok tanácsomra . . .”3

„Én azt hiszem, hogy az emberi ész előre halad, és hogy az idő még el fog jönni valaha, ámbár későn is, mikor az emberiség rab lántzai el fognak törettetni. — Ha ez a hit engem minden gondolataimban és tsele- kedeteimben nem serkentene és nem vigasztalna, — sokszor a bú és a rossz kedv . . . szinte megölne.”'1

„ . .. a hazaszeretetnek bármily áradozó léte, — ne csaljuk e körül magunkat, — soha nemcsak magasba nem emelt eddigelé egy népet, de ilyesnek még csak megmentésére sem volt elégséges ,ha vakszerelemre, albizottságra s ettül okvetlen eredő mások iránti türelmetlenségre fajult.”5

„Mi a czélunk?

A Hazánk fiaira, és azok gyermekei és unokáira annyi szerencsét és áldást hozni, amennyire azt a mi tehetségünk végbe viheti.

Hogy dolgozhatunk legböltsebben annak a nagy czélnak elérésére?

Hogy azon törekedjünk, hogy az mostani ifjúság nevelésére oly nagy béfolyást szerezzünk magunknak, hogy azok több polgári virtusokkal bírjanak, mint sem a mi kortársaink és atyáink. — Mert mi meg vagyunk abban győzettetve, hogy az emberiség tsak az Értelem, az Erkölcs, és a böltsesség kiterjedése által léphet ama szerentse és áldás magasságára, melynek elnyerése a mi méltó czélunk.