Mészáros Vince: Széchenyi és a magyar vízügyek (VÍZDOK, Budapest, 1979)

Széchenyi fellépése

„legyőzve hever legádázabb ellensége lába előtt. De nem fegyverrel győzték le, hanem az idő ringatta álomba. Mit tehet egy egész szövetség ellen?”2'1

Ügy vélte, fel kell riasztani, új életre kell kelteni, politikai, gazdasági, társadalmi életét új utakra kell indítani, hogy a megerősödött nemzet tudjon majd mit kezdeni a függetlenülésnek — forradalom és polgárháború nélkül — szükségszerűen bekövetkező pillanatában. Szenvedélyesen szegült szembe minden erőszakra vezethető kezdeményezéssel, mert féltette népét a bukástól.

Mit akart tehát?

Mindenekelőtt a magyar nyelv kifejlesztését, felvirágzását.

„Senki ember ne akarja megváltoztatni, vagy éppen elpusztítatni egy nemzet nyelvét, — olyan az mint a zománc mely a fogat burkolja.”2-’

„Nálam legalább embernek, bárminő koronát viseljen is a fején, — telkemre hatása soha nem volt, soha nem lesz. Bezárhat, fejemet vétetheti, de telkemet le nem alázhatja, azt, hogy magyar lenni megszűnjek nem teheti, s nyelvemet Istentől vettem és csak Istennek adom a halálban.”2'’

Párhuzamosan ezzel, élete teljes odaadásával, küzdött a feudális elmaradottságból való kibontakozás, a polgári átalakulás, a gazdasági megerősödés megvalósulásáért. Küzdött, szervezett, agitált a polgári jog- egyenlőség, a jobbágyság felszabadítása, a közteherviselés megvalósításáért, — az elvadult vizek szabályozásával az ország tényleges és teljes birtokbavételéért, jó közlekedés, ipar, kereskedelem és a szomszéd népekkel jó kapcsolatok teremtéséért, a művelt társadalom és a tiszta közélet kivirágoztatásáért —•, olyan reformok bevezetésével, amelyek megvalósításában taktikusan „utilizálni”, hasznosítani kívánta a kormányzat lehetőségeit is.

Nem véletlen, nem a pillanat hatása alatt cselekedett, hanem tervszerűen felkészülve küldetés betöltésére vállalkozott. Küldetése csíráit a családi ház ültette el lelkében.

ló