Markó Iván: Földművek - védelem (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1975)
1. Földtömegek megtámasztása
1.28. ábra. Súlytámfal víztelenítése a vízelvezetés gyűjtőcsatornában; b vízelvezetés nyíltan; 1 háttöltés; 2 munkaárok fala; 3 védőmázolás bitumennel; 4 — 30 cm vastag kavicsréteg; 5 folyóka fedlapokkal; 6 tömörített agyag; 7 alagcső 0 10 cm; 8 homokréteg; 9 ellenőrzőakna; 10 soványbeton kentésére célszerű vízzáró anyagtakarót döngölni, és ott vízlevezető árkot létesíteni. A másik módszer a végigmenő szivárgóval való víztelenítés (1.28. ábra). A szivárgókban összegyűlt vizek elvezetésére a falban nyílásokat kell hagyni. Ezeket primitíven összetámasztott terméskőből, vagy előregyártott betoncsőből (D = = 15 cm) képezzük ki. Ha a háttöltés agyag, akkor a szivárgónyílások egymástól való vízszintes és függőleges távolsága 1,5 m-nél nagyobb ne legyen. Ha a háttöltésben vízvezeték vagy szennyvízcső van, azt kavics- vagy kőszivárgóval vesszük körül, hogy az esetleg kiszivárgó víz kártétel nélkül gyorsan eltávozhasson. 1.6. NÉHÁNY KIVITELEZETT TÁMFALTERV ISMERTETÉSE 1. Egyik ipartelepünkön, technológiai okok miatt, 45 m hosz- szú, 9,0 m magas földfalat kellett függőlegesen kialakítani. Megtámasztószerkezetként talpas, vasbeton szögtámfalat alkalmaztak (1.29. ábra). A falat 3—5 m-enként bordák merevítették. A háttöltés anyaga helyszínen található, Pt = 35 ~ Alaprajz 1.29. ábra. Az 1.6. fejezet 1. példájában említett támfal alaprajza és metszete ~40%-os plasztikus indexű sárga agyag volt, w ~ 24%-os természetes víztartalommal. A rögös agyagot kézi erővel nem tudták tömöríteni, s minthogy gép nem állt rendelkezésre, teljesen helytelenül „iszapolást” alkalmaztak; a háttöltést vízzel árasztották el. Ennek hatására a háttöltés víztartalma w = 35—40%-ra növekedett, nyírószilárdsága ennek megfelelően erősen lecsökkent, a földnyomás viszont megnőtt. A háttöltésbe juttatott nagy tömegű víz az alap alá is beszivárgott, és ott az eredetileg nagy szilárdságú márgás agyag felszínét feláztatta. Minthogy a vasbeton támfal vízszintes része alsó szigeteléssel épült, az alapsíkon az amúgy is kis súrlódási ellenállás még jobban lecsökkent, és a támfal a megnövekedett földnyomás hatására 10—12 cm-rel előrecsúszott. A háttöltés nagy víztartalmát elektroozmotikus víztelenítéssel kísérelték meg csökkenteni: 6 cm 0-jű fúrásokat készítettek, ezekbe elektródákat helyeztek, és a hézagot gyöngykaviccsal töltötték ki; ezektől 40—60 cm-re pedig köracél elektródákat szúrtak a földbe. Jellemző a talaj puha állapotára, hogy a 9 m hosszú koracélokat kézi erővel néhány perc alatt le lehetett nyomni. A kutakból a vizet a támfalon át akarták kivezetni (1.30. ábra), 60—100 V feszültségű, 26 A erősségű áramot vezettek a talajba, de mindössze néhány csepp víz távozott el. A támfal maga nagy szakaszon átnedvesedett. Az eredménytelen elektroozmotikus víztelenítést beszüntették és a háttöltést kicserélték. A bajt több ok idézte elő: az alap alatti szigetelés, a víztelenítőberendezés hiánya, és a kivitelezés során alkalmazott helytelen „iszapolás”. 2. Az 1.31. ábrán egy vasbeton szögtámfal terve látható, amely magasrakodó kialakítására szolgál: a 760 mm nyomtávú iparvasútról a normál nyomtávú vasútra való átrakást biztosítja. Az előreugró vasbeton gerendára acélsurrantók támaszkodnak; a fal és a gerenda közötti hézagot eltávolítható fedlapok hidalják át. A támfal háttöltését gondosan víztelenítették; a hátoldalt bitumenes kenéssel szigetelték. A fal elcsúszás elleni biztonságának növelésére betonfogat alakítottak ki; a terv előírta, hogy az alapgödör kiemelésekor — a fog előtt — a tervezett talajt nem szabad megzavarni. 3. Az 1.32. ábra egy olyan vasalt beton támfalra ad példát, amelyen a vékony felmenőfal stabilitását nem a háttöltés 1.30. ábra. A háttöltés víztelenítésére tett kísérlet elrendezése 20
