Magyarország vízvidékeinek hidrológiai viszonyai (VITUKI, Budapest, 1965)

II. A Kisalföld és az Alpokalja vízrajza - a) A felszíni vizek

folyik vele párhuzamosan, ugyanúgy Sárvár alatt a Lánka-patak, amely ma már belvízcsatornává lett, és a Marcal. Régi alsó szakasz jellegre mutatnak a fattyúágak. Ilyeneknek tekinthető a Kis-Rába, a Kőris-patak, a Keszegér és több más vízfolyás. Ezt bizonyítja az is, hogy a szabályozásig a Ragyogóhídnál és alatta kiömlött árvizek egészen a Fertő—Hanságig hatoltak.

Emberi beavatkozások a Rábán. A Rába tekintélyes vízi energiáját már a középkorban számos malom használta ki. Kezdetleges rőzsegátak- kai duzzasztották meg a vizet, amelyek árvíz idején óriási kiöntéseket okoztak és a környező területek elposványosodását idézték elő.

Az árvízkárak elhárítására az első nagy beavatkozás 1877—78-ban volt, amikor az újonnan alakult Rábaszabályozó Társulat 17 malomgátat szüntetett meg és csak egyet hagyott meg Nicknél, amely a Kis-Rába táplálását szolgálta. Az 1893-ig végzett szabályozási munkák során a Rába medrét Sárvár-Győr között 80 átvágással kiegyenesítették és a mederrel párhuzamossal futó töltések közé fogták. A Sárvár alatti 131 km hosszú folyó 48 km-rel rövidült meg. Az árvédelmi töltések egymástól való távolságát Győr és Árpás közötti (kis esésű szakaszon) 400 m-ben, Marcal- tőnél 320 m-ben és feljebb 200 m-ben állapították meg. A megépített töltések hossza a bal parton 84 és a jobb parton 82 km volt. Rába medrének átlagos szélessége itt, ahol a régi átmetszések megmaradtak 48-50 m, ott viszont, ahol változó a meder, tehát feltételezhető, hogy természetes úton alakult, 55-60 m.

A Rába középvízének esése a nicki duzzasztó fölött 58 cm, Marcaltő körül 30 cm, Rábacsécsény táján 20 cm és az alsó 10 km-en, a Marcal torkolata alatt 9 cm km-enként. Sebessége Sárvárnál 0,3—1,9 m/s és Rábacsécsénynél 0,35—1,4 m/s.

A szabályozás után a Rába medre hosszú egyenesekből állt, amelyek évtizedeken át változatlanul megmaradtak, a folyó látszólag egyensúlyban volt. Csak helyenként mutatkozott időnként kisebb partszakadás, amit a társulat mindig helyreállított. 1926-ban azonban már erősebb elfajulásokat észleltek. Több egymást követő árhullám hatására Vág és Rábasebes környékén néhány hét leforgása alatt a laza talajban kanyarpár képződött kb. 300 m-es sugarakkal. Másutt a homorú partok alámosása inkább kisvíznél volt észlelhető. Sok helyütt ugyanis a kisvíz magasságáig ér a talajban a kavicsréteg, felette kötöttebb vályogos hordaléktalaj van.

A második világháború után a fenntartási munkákat hosszú időn át elhanyagolták. Ezalatt a folyó több helyen kikezdte a lazább partot és erősebb kanyarulatot mosott ki. így az egyensúlyából kilendült folyó meglepően rövid idő alatt a kanyarok egymásutánját alkotta meg, amelyek nagy erővel vándoroltak és alámosással fenyegettek partot, töltést, hidat egyaránt. Különösen a vándorlásnak keresztirányú akadályt jelentő, újonnan helyreállított hidak helyzete volt nyugtalanító.

Minthogy 1950-ben már erélyes beavatkozás vált szükségessé, a vízügyi szervek a legveszélyesebb elfajulásokat kénytelenek voltak ívben fekvő átmetszésekkel és betonműkő partvédözetekkel helyreállítani.

68