Magyarország vízvidékeinek hidrológiai viszonyai (VITUKI, Budapest, 1965)
I. Az Alföld vízrajza - b) A felszín alatti vizek - c) A vízviszonyokat befolyásoló emberi beavatkozások
bizonyos mértékű ármentesítését biztosítják, míg a lecsapolt terület kiterjedése 320 000 kát. hold. (Ezek a számok az ország akkori területének egészére vonatkoznak, és nem vethetők össze a későbbi közlendő adatokkal.) A bennünket foglalkoztató Dunaszakaszon az első átvágások az 1820-as években készültek el. A szorosabban vett mederszabályozás első lépése a fővárosi Dunaszakasz rendezése (1870), amelyet 1881-ben előbb Adonyig terjesztettek ki, majd 1895-ben megindult a Közép-Duna 20 évre tervezett egységes szabályozása, amely az első világháború kitörésével maradt abba. A szabályozás folytán eltűntek a jégelvonulás szempontjából veszedelmes és a hajózást is megnehezítő éles kanyarulatok és szigetek (21. ábra). A munkálatok eredményeinek megállapítása céljából kiválogattunk a szabályozás előtti, ill. utáni időkből 35—35 olyan évet, amelyeknek a téli középhőmérséklete páronként azonos volt, és kimutatást készítettünk arról, hogy milyen hónapba esett az év legmagasabb vízállása a szabályozás előtti, ill. utáni években (Vili. táblázat). Amíg a szabályozás előtt az esetek 49%-ában a tél négy hónapjában észlelték az év legmagasabb vízállását, ami kétségtelenül a jéggel függött össze, a szabályozás után már csak 23% a téli maximumok számaránya, míg a május—augusztusi tetőzések aránya, a vízhozamoknak megfelelően, 34%-ról 51%-ra emelkedett. A szabályozás után a történelmi távlatban is valószínűleg legmagasabb 1838. évi árvíz 1029 cm-es budapesti magasságának újbóli előfordulását ma már kizártnak tartjuk, és a fővárosban mértékadó maximumként a 162 cm-rel alacsonyabb 1876. februári jeges árvizet tekintjük (867 cm). Itt is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a Dunaföldvár alatti szakaszon még nem csökkent a jeges árvizek magassága. A meder szabályozása és a hajómalmoknak vele kapcsolatos eltűnése lényegesen megjavította a dunai hajóutat is. A Tisza és mellékfolyóinak nagyobb erővel 1846-ban, a Tiszavölgyi társulat megalakításával megindult szabályozásában ugyancsak az átvágások játszották a fő szerepet, mert a cél az esés megnövelése és az árvizek levonulásának meggyorsítása volt. Legnagyobb a változás a Körösök rendszerében, ahol helyenként több km hosszú szakaszon teljesen új medret ástak. De gyökeresen módosult a Tisza, a Szamos és Kraszna, a Bodrog, Maros, Zagyva és Sajó síksági szakasza is. A 22. ábrán a Tisza szabályozás előtti és utáni hossz-szelvényét hasonlítjuk össze. A síksági szakasz rövidülése 38%! Az évezredek alatt kialakult egyensúly megbontásának kettős következménye volt. A vizek megnövekedett energiája a medrek kimélyülésére, a kisvízszin lényeges süllyedéséhez vezetett, ami mind a hajózás, mind az öntözés céljaira történő vízemelés szempontjából komoly hátrányt jelent. A nagyszámú átvágás másik következménye az, hogy a folyók igyekeznek régi, a víz- és hordalékviszonyoknak, ill. a meder 50
