Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)
2. A VÍZFOLYÁSOK
repe.) Éghajlati változást, az Alföld kiszáradását, nem lehet kimutatni, habár sem egyes káros helyi hatások létezését nem tagadjuk (mélyebb csatornák talaj vízszinsüllyesztő hatása a partmenti, max. 2—300 m széles sávban), sem a belvizekkel! való gazdálkodás jelentőségét nem becsüljük alá (a csapadékvíz beszivárgásának elősegítése mélyműveléssel és a lejtők sáncolásával). Nincsenek összehasonlítható adataink arra nézve, hogy az Alföld egykori vizes legelőinek feltörése milyen változást okozott a vízháztartásban. A szántóföldi növényzet transzpirációs vízfelhasználása nagyobb ugyan, mint a sík vízfelületek párolgása volt, de az ősszel felszántott talaj több vizet is nyel el a téli félévben, mint a legelő. A sok „pro” és „kontra” érv heves vitákra adott alkalmat az idők folyamán. A száraz és nedves évek sorozatos fellépésének megfelelően hol az Alföld kiszárításának vádját hangoztatták, és a védtöltések és csatornák építését mondták károsnak, hol a vízimunkálatok ütemének fokozását sürgették. Országos viszonylatban alkalmazható tudományos bizonyítékaink nincsenek a vízjárás egyirányú megváltozásáról. Ellenben tény, 1) hogy az Alföld kulturális felemelkedésének nélkülözhetetlen feltétele volt az ármentesítés és a belvízrendezés, 2) hogy a sík területeken a mesterséges vízlevezetés lehetőségét nemcsak biztosítani, hanem a mezőgazdaság belterjesebbé válásának megfelelően fokozni is kell, és 3) hogy aszályosba hajló éghajlatunkon a „fölösleges” víz visszatartása (mind a csapadékvíz beszivárgásának segítségével, mind tározással), a vízveszteségek csökkentése és a vízhiány pótlása (öntözés), mind a mezőgazdaság termésmennyiségének állandóbbá tétele, mind a többtermelés érdekében szükséges. Érdekes következménye a folyószabályozási munkálatoknak a Duna jeges árvizeiben mutatkozó eltolódás, amit a következőképpen mutattunk ki. Kiválasztottunk a budapesti Duna-szakasz szabályozása előtti és utáni időkből 35—35 olyan esztendőt, amelyeknek a téli középhőmérséklete megegyezett, és megvizsgáltuk, hogy milyen hónapokra esett az év legmagasabb vízállása. Az 1834 és 1874 közti időből kiválasztott, tehát a szabályozás előtti 35 esztendőben január—március hónapra esett az év legmagasabb vízállása 14-szer (40,1%) és május—augusztusra 12-szer (34,2%). Az 1886—1931 közti, tehát a szabályozás utáni időszak 35 esztendejének megfelelő adatai 8 (22,9%) és 18 (51,5%), vagyis a jeges árvizek megszűntek számban uralkodók lenni (bár magasságban ma is felülmúlják a nyári félév árvizeit). A tározás kérdése Magyarországon a múltban eléggé alárendelt szerepet játszott. Néhány síkvidéki tározónkat leszámítva, amelyek 1,1— 8,3 millió m3 befogadóképességűek, legnagyobb hegyvidéki tározónk, a rakacai, mindössze 5,2 millió m3 űrtartalmú. Nyilvánvaló, hogy itt egyelőre sokkalta kisebb víztérfogatról van szó, semmint, hogy komoly befolyásuk lehetne valamely nagyobb vízfolyás vízjárásának egészére. Az öntözés térhódítása jobban érezteti hatását. A kisvizek tárgyalása kapcsán már utaltunk a vízkivételek befolyására, és valóban, a Körösök 56
