Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)

2. A VÍZFOLYÁSOK

Megkísérelhetjük a kisvízhozamnak a lefolyás sokévi átlagértékéhez való viszonyát is megadni. Közvetlenül belátható, hogy minél nagyobb a vízgyűjtőterület, annál kevésbé ingadozó a vízfolyás vízszállítása, vagyis annál kisebb a közép- és kisvízhozam viszonyát kifejező számérték. A hazai vízfolyásokra vonatkozó adatokat a vízgyűjtőterület függvényében felrakva, az erősen szóródó pontoknak mindössze két tartományát különböztetjük meg: a karszt-területek kiegyenlített vízjárású, tehát viszonylag bő kisvizű vízfolyásaiét és az átlagos viszonyoknak megfelelő vízfolyásokét. Az egészen szélsőséges felső határértékek a vízzáró felszínű, csekély tározóképességű vízgyűjtőkre vonatkoznak (24. áhra).

Ennek az ábrának az alapján tájékozódhatunk a kiszáradó vízfolyásokról is. Ha megállapodunk abban, hogy a medret gyakorlatilag száraznak mondjuk, ha másodpercenként 0,5 liternél kevesebb vizet szállít (ez a vízmennyiség már valóban eltűnik a fenéken nyugvó hordalékban), akkor behúzhatjuk az ábrába azokat a vonalakat, melyek megmutatják, hogy a különböző közepes fajlagos vízhozamú szelvényekben milyen nagyságú vízgyűjtőterületek esetén száll le a közepes kisvízhozam a kiszáradás fent megadott határáig. (Látjuk, hogy pl. a Dunántúlon vagy az Északi hegyvidéken, ahol az átlagos lefolyási magasság L = 100 mm — vagy: a fajlagos lefolyás sokévi átlaga Köq<3 1/s-km2 —, átlagos víztárolóképességet feltételezve, csak a 60 km2-nél kisebb vízgyűjtők vízfolyásainak a kiszáradása rendszeres jelenség.)

Az ábrák nem az igen ritkán előforduló és általában rövid ideig tartó „abszolúte minimumot (LKQ) adják meg, hanem az ún. közepes kisvizet, amely körül az évi minimumok ingadozni szoktak. Ez az a vízhozam, amelyet a vízhasználatok tervezésénél is figyelembe szoktak venni. Az abszolút kisvizet kivételes katasztrófának minősítik.

Mivel a kisvízi hozamok alakulását nem csak természetes okok, hanem mesterséges beavatkozások is befolyásolják, és ez utóbbiak mértéke napjainkban mind nagyobb mérvű, matematikai statisztikai elemzésük többnyire értelmetlenné, ill. gyakorlatilag lehetetlenné válik. Meg kell elégednünk az időben változó tények egyszerű felmérésével, ill. általános jellegű természetföldrajzi megállapításokkal.

2.1.6. A Duna lefolyási viszonyainak általános jellemzése

A Dunának a forrástól a Tisza-torkolatig terjedő szakaszára jellemző középvízhozamok alakulását a 25. ábra szemlélteti.7 Az ábrából azonnal szembetűnik az egyes mellékfolyók jelentősége a folyam vízszállításának kialakításában, hiszen nemcsak azt olvashatjuk le róla, hogy átlag meny7 Az ábra első változata 1934-ben jelent meg (Lászlóffy: A magyar Duna vízjárása. Vízügyi Közlemények, 1934/1. sz. Német fordításban: Hidrológiai Közlöny, XIV. k. 1934). A földtani viszonyok és az akkori, hézagos vízhozammérési adatok alapján feltételezte a szerző, hogy Budapest alatt a Drávatorokig terjedő szakaszon évi átlagban 220 m3/s szivárog el a Dunából, amely föld alatti úton a Tisza-torkolat tájékán jut vissza a mederbe. Ez a feltevés az újabb mérések tanúsága szerint helytelennek bizonyult, amire azért kell nyomatékkai felhívni a figyelmet, mert az eredeti ábrát számos külföldi szerző átvette, és — a forrásra való hivatkozás nélkül — a Dunabizottság több újabb keletű kiadványa is közölte.

46