Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)
1. A VÍZRENDSZER
1.3. AZ EMBERI TEVÉKENYSÉG HATÁSA A VÍZRENDSZERRE A hazai vízhálózat előzőekben vázolt fejlődéstörténeti körülményei az embert itteni megtelepedése óta állandó küzdelemre kényszerítették környezetével szemben. A védekezés mellett azonban régi időkbe nyúlnak vissza a vizek hasznosítására irányuló törekvések is. A vízrendszerre is befolyással levő vízi munkálatok első nyomai: a Csörsz-árka és Ördög-árka elnevezésű hajdani csatornák maradványai, a Várpalota melletti Kikeri-tó római kőgátja, Marcus Aurelius Probus római császár kísérlete dunántúli mocsarak kiszárítására, Caius Galerius császár törekvése a Balaton mentén mezőgazdasági kultúra teremtésére (ennek érdekében mocsarak lecsapolása és a Sió-csatorna ősének meg- mét is szolgáló avar és honfoglaláskori magyar földvárak stb. A kialakuló középkori királyi hatalom a törzsek szálláshelyei között lakatlanul maradt erdős, vizenyős területeket egyházi kézre juttatta, ezeken az odatelepülő nép segítségével — erdőégetéssel és lecsapolással — szántóföldi művelést, kertkultúrát és gyümölcstermelést teremtettek. A királyi adománylevelekben ismételten előforduló halászhelyek, mesterséges halastavak és haltenyésztésre felhasznált holtmedrek nagy száma bizonyítja, hogy ezek akkor már fontos javak voltak. A középkor folyamán a halászat mellett a vízimalmok képviselik a vízgazdálkodás másik ágát. Több ezer malom szolgálhatott a további évszázadok folyamán is a gabona őrlésére, azonkívül csertörésre, kendertörésre, olajütésre, posztó- ványolásra, érczúzásra stb. A malomgátak a haszon mellett nagymértékben járultak hozzá a vadvizek térhódításához, mert a rendszerint rőzséből és földből-fából épült, lehető magas gáttest teljesen elzárta a víz útját, amely így egész szélességben elöntötte a völgyet. De föld volt még elég, és a malmokat nem nélkülözhették. A török elleni háborúk idején tovább fokozódott az elmocsarasodás, egyes területeknek (pl. Gyula, Temesvár, Ecsed, Tokaj, Önöd, Szolnok, Szeged, Hatvan, Tata, Győr, Pápa, Kaposvár, Magyaróvár, Sárvár, Nagykanizsa, Szigetvár, Székes- fehérvár, Simontornya környékének) védelmi célból való elárasztása miatt, ami a nagyfokú elnéptelenedés folytán vált lehetségessé. A török hódoltság megszűnése után a társadalmi és gazdasági élet fejlődése fokozatosan kikényszerítette a vízrendezési munkák megindítását. A népesség szaporodása megkívánta a mezőgazdaságilag művelt területek növelését, az ipar és a kereskedelem fejlődése igényelte a közlekedési hálózat kiépítését (beleértve a víziutak kihasználását is) és a tele pülések megvédését a gyakori és hosszantartó árvizektől. A XVIII. században jobbára ötletszerű, szórványos vízrendezések történtek, amelyek még nem változtatták meg az általános helyzetet. Ilyenek voltak pl. a malomgátak felülvizsgálata és külön malomcsatornák építése, a hajózható folyók tisztogatása, az irtásföldek lecsapolással egybekötött foglalása, egyes körzetek lecsapolása (Szernye-mocsár, Ecsedi-láp, Hanság, Tata-környéke), és az első nagyobb arányú — a déli határőr14
