A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Schick Emil: Ármentesítések
tében a nagy sebességet, különösen eleinte igen nagy nehézséggel járt és bizony sok emberéletet és elsülyedt anyagszállító hajót követelt áldozatul A munkálatok végrehajtásánál alkalmazott magyar mérnökök, hajósok és munkások szívós kitartásának és leleményességének mégis sikerült a hazai viszonyaink között addig még páratlanul nagyszabású és nehéz szabályozási munkálatokat a programmszerűen kitűzött határidő előtt, a millénium évében befejezni. A tervezet szerint a munkálatok célja az volt, hogy a számtalan apró ágra szakadt folyamnak egy egységes mederbe való összefoglalása és össze- szorítása által rendszeres víz- és jéglevonulási viszonyokat teremtsenek, a megalkotott főág (vezér-ér) partjainak biztosításával a folytonos partszaggatásoknak véget vessenek és a hajózás számára az észlelt legkisebb víznél is, legalább 2.0 m vízmélységet biztosítsanak. A tervezet a folyamszabályozási ismeretek akkori állapotának megfelelően ezeket a célokat a -j- 3.0 m.-ben megállapított középvíznek az összeszorítás módszere szerint való szabályozásával kívánta elérni. Ez abban állott, hogy az összes vízfolyásokat egy egységes mederbe ( az ú. n. vezérérbe) egyesítették, melynek szélességét — az úgynevezett normálszélességet — a szakaszonkénti esésnek és vízmeny- nyiségnek megfelelően a -j- 3.0 m.-ben megállapított középvíz számára számítás, vagy jól kiképzett szakaszoknak megfigyelése által kísérlet útján állapították meg. A vezérér partjait pedig partvértezetekkel, elzárásokkal, vagy párhuzamos művekkel biztosították. Ilyen módon az új egységes medret a szabályozás alá vett, mintegy 100 km hosszú szakasznak majdnem egész hosszán végigfutó két kőgát közé foglalták, melyeken csak egyes alkalmas helyeken hagytak meg egy-egy 100—200 m hosszú nyílást (úgynevezett kaput) abból a célból, hogy ezeken a nyílásokon át a nagymértékben mozgásba jutott hordalék árvízkor az elzárt mellékágakba vonulhasson és azokat feltöltse. Az új, egységes meder irányának, vonalozásának a megállapításánál az volt a főszempont, hogy gazdasági okokból lehetőleg a szabályozás végrehajtása előtt itt talált főág partjait kövessék. Ezenkívül még arra fordítottak nagy figyelmet, hogy a folyamot a víz- és jéglevonulási viszonyok javí- . tása és a jégdugulások megakadályozása céljából lehetőleg egyenesben, illetve enyhe kanyarulatokban vezessék. Ezért a Dunának több éles kanyarulatát átvágták és így a folyás irányát a Felső-Duna nagyobb részén kiegyenesítették. A Felső-Dunának a középvízre való szabályozásával egyidejűleg rendezték az érsekujvári és a mosoni (győri) Dunaágak kitorkolásait is és pedig olyan módon, hogy az ágak torkolatait két, az árvíz fölé érő kőgát közé foglalták. Ezek szorító művekként működtek és a megengedettnél nagyobb árvíztömegeknek az ágakba felülről való bejutását megakadályozták. Ezáltal az ágak mentén a kétoldali védőgátak kiépítését meg lehetett takarítani, s csak az alulról visszaható árvizek ellen kellett az ágak alsó torkolata mentén védőtöltéseket építeni. A mosoni Dunaág felső torkolatánál később, 1907-ben egy hajózó zsilip elzárható felső fejét és mellette egy 10 m nyílású vízbebocsátó zsilipet (az ú. n. csúnyi zsilipet) építettek meg, amellyel az ágba bebocsájtható vízmeny- nyiséget pontosan szabályozni, s az árvizet az ágból teljesen ki lehet zárni. Erre a munkálatra a mosoni Dunaág által körülvett Szigetköz belvizeinek könnyebb levezethetése céljából volt szükség. A csúnyi zsilipet később, szükség esetén hajózó zsilippé lehet kifejleszteni.
