A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Sajó Elemér: Vízi építkezéseink fejlődése és jövője
VÍZÉPÍTÉS l'íl'2 víziügyek terén. Űgv véljük, hogy az elmúlt hatvan évről szóló beszámolónk nem volna teljes, ha nem jeleznénk azt is, hogy milyen munka maradt még hátra a legközelebbi generáció feladata gyanánt. Az ármentesítés, a belvízrendezés, a lecsapolások ugyan nagyobb részükben be vannak már fejezve, de azért természetesen még itt is sok, az országra nézve nagyon hasznos új munka, azután igen sok javítás és pótlás van még hátra. Elsősorban azt kell megóvnunk a visszafejlődéstől, a pusztulástól, amit elődeink egyszer már rendbehoztak. Nagyon sok teendő van még hátra a vízmosások megkötése, a vízgyűjtő területek fásítása terén határainkon belül is, de még több ilyen kérdés merül fel a megszállott területeken, ahol az erdőpusztítást nemzetközi úton kell igyekeznünk korlátoztatni, hogy a Kárpátoknak az erdőktől megfosztott lejtőiről ne zúdulhassanak le az árvizek olyan rohamosan az Alföldre. Közgazdasági szakembereink szerint az Alföldön nagy bajok vannak. Egyes kivételektől eltekintve, csökken a talaj termőereje; a száraz klíma nem enged meg erősebb állattartást, trágyázást, intenzivebb gazdálkodást. A jórészt hasznavehetetlen szikes talajok területe 1,300.000 kát. holdra rúg. A még meglévő kevés erdő is fogy és pusztul. Az aszályok irtózatos károkat okoznak. A tanyarendszer — helyesebben rendszertelenség — nagy akadálya a közművelődésnek és a gazdasági haladásnak. Rengeteg parlagon heverő, ki nem használt, vagy alig használt területünk van, népességünk gyér a területeink nagyságához képest és mégsem bír ott megélni, külföldre vándorol. Nagymagyaiország még elbírta valahogyan az ilyen vérveszteséget, de a csonka ország már nem bírhatja el! Nemrégen jelentette ki Lyde, a londoni egyetem kiváló professzora: „A történelmi geográfia igazolása szerint a Magyar Alföld az európai biztosság kulcsa, a gazdasági geográfia pedig azt tanítja, hogy a Magyar Alföld a legpompásabb emberfajta és a legkiválóbb mezőgazdák bölcsője.” Hazánk iránt való legelső kötelességünk, hogy népességünknek itthon adjunk foglalkozást, — elsősorban a mezőgazdaság terén és ezzel elejét vegyük a semmivel sem indokolható vérveszteségnek. Az amerikai Bruce szerint: „Élhetetlen nép az, amely saját fiait nem bírja foglalkoztatni és ezért eleve halálra van ítélve.” Széchenyi István gróf szerint:, „Ha elpusztul az Alföld, vele pusztul a Dunántúl és az ország többi része is.” A segítségnek csak egy módja van: az, amit ősidőktől fogva alkalmaznak az aszályos területeken: az öntözés! Olaszországnak a lelke az öntözött lombardiai síkság. Az Északamerikai Egyesült-Államokban óriási aszályos területeket vontak öntözés alá. Az öntözött területen sokszorosan több ember bír jól megélni, mint amennyi az aszályos síkokon rosszul élt meg. Az újabb kor nagy öntözéseinek úgy műszaki, mint gazdasági alapelvei any- nyira kiforrottak külföldön, hogy már kitaposott úton indulhatunk el. De- hazánkban is vannak már úgy pozitív, mint negatív tapasztalataink. (A negatív tapasztalati adat is érték!) Tudjuk, hogy hazánkban az öntözésnek a legnagyobb akadálya az, hogy népünk, gazdaközönségünk még nem ért hozzá, éppen ezért nincsen is kedve az öntözéssel való babráláshoz. Hiába építenénk nagy öntözőcsatornákat, hiába adnók olcsón a gazdáknak az öntözővizet; nem vennék igénybe a vizet és a kedvezményeket.
