A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Répássy Miklós: Halászat
156 VÍZÉPÍTÉS „A ponty s tóbeli társainak táplálkozása” címen. Nálunk Herman Ottó ebben az időben, 1883-ban kezdi meg a halászat terén nevezetes néprajzi, egyúttal természetrajzi kutatásait. Figyelmét megkapta a gyakorlati halászat is és már 1887-ben rámutatott a nemzetgazdasági nézőpontból helyes alapra: „ . . . Magyarország éghajlata, földalakulatai és vízrajzi viszonyai olyanok -— de a gazdaságiak is —, hogy a pontytenyésztés már könnyűségénél fogva is kínálva kínálkozik s ha alkalmatos helyeken a gazdaság szerves tartozékává avattatnék, a nemzet vagyonosodására érezhetően befolyhatna. (Herman Ottó: A Magyar Halászat könyve, Budapest, 1887, II. 686. 1.) A gyakorlatilag döntő lépés azonban az volt, hogy nagynevű vízimérnökünk, Kvassay Jenő a halászati ügyet a földmívelésügyi minisztériumban megszervezte s a gazdaközönség céljait szolgáló kultúrmérnöki testület, a kultúrmérnökség tevékenységi körébe vonta és ezzel megvetette a ma is működő Oy-szágos Halászati Felügyelőség alapját. Nagyon helyes érzékkel ismerte fel, hogy e téren is a mérnöki munkára fog esni a súlypont. Különösen bevált ez a meggondolás e feladat nemzetgazdaságilag oly fontos részénél: az alsóbb színtájak halainak, különösen pedig a pontynak, mint kereskedelmi tömeghalnak a tenyésztését illetőleg. Az elvesztett árterületek helyett olyan területeket kellett keresni, amelyeken a ponty természetes életfeltételeinek legmegfelelőbb viszonyokat mesterségesen tudjuk előteremteni. A ponty legfőbb táplálékát, amint azt a halakra vonatkozólag általában említettük, a vízi alsóbbrendű szervezetek adják; ezek a szervezetek a vízzel borított, sekély, időszakonként szárazon álló ártereken teremnek a legnagyobb meny- nyiségben, ennélfogva a ponty is az ilyen területeken fejlődik legjobban. Miután pedig a ponty télen át nem táplálkozik, akkor aránylag nagyon kis helyen tarthatjuk el, ahol a legkisebb mértékre csökkent életműködése közben csakis levegőre van szüksége; a ponty eme természetes tulajdonságával pedig igen jól összeegyeztethető az, hogy a nyári időben nevelésére szolgáló tavakat télen lecsapolhassuk s így felújíthassuk. Egész általánosságban tehát a ponty tenyésztésére a lapos területek alkalmasak, amelyek sekély vízzel boríthatok, de amelyekről a víz aztán le is bocsátható, legfőképpen pedig télire, úgyhogy bizonyos időn át szárazon állhatnak. A halgazdaság tervezése, a víz beszerzési módjának megállapítása, a tavak legcélszerűbb elhelyezése s beosztása, a gátak, zsilipek, csatornák méreteinek meghatározása, azok felépítése, mind kizárólag mérnöki feladatok. Ezeket csak megfelelő műszaki ismeretekkel bíró egyén végezheti megbízhatóan, akinek azonban természetesen tisztában kell lennie a haltenyésztés alapelveivel is. De az idevonatkozó ismereteket a mérnök bizonyára sokkal könnyebben sajátíthatja el, mint a gazda, illetőleg a haltenyésztő a mérnöki tudást. Mindezek után most már határozott alapon indult meg a munka. Igaz, hogy idő kellett hozzá, míg a gazdatársadalom is belekapcsolódott. Ismeretes, hogy birtokososztályunk a múlt század 80-as éveiben minő gazdasági válságokkal küzdött; nem csoda tehát, ha a nagyobb anyagi áldozatokat követelő újabb termelési módokra nehezen volt rábírható. A legtöbbször nem is volt meg hozzá az anyagi ereje; de ha meg is volt, az előtte újszerű vállalkozásban, egész természetesen, bizonyos kockázatot is látott, amit viselni hajlandó nem volt. Nem volt elég az ösztönzésre még az sem, hogy a tatai uradalom régi keletű tógazdaságát az Országos Halászati Felügyelőség 1891-ben készített tervei szerint okszerűen átalakította; régi múltú halgazdaságról lévén szó, a példa nem lehetett eléggé vonzó. Csak amikor akadtak kellő anyagi erővel bíró úttörő
