A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Kenessy Béla: Alagcsövezés
vízépítés 139 Ennek a feltételnek pedig csak az elegendően laza talajú hideg területek felelnek meg. De a kimutatásból azt is látjuk, hogy a szerzett kedvező tapasztalatok után az alagcsövezést mindinkább kiterjesztették a kötött természetű nehéz talajokra is, s a gazdák szinte lépésről-lépésre szánták el magukat olyan befektetésekre, amelyek teljes amortizálására esetleg több évig várniok kellett. Habár a holdankénti földmunkában a befogadó nyiltárkoké is bennfoglalta- tik, a kötött talajok alagcsövezésének elterjedését legjobban mutatja az utolsó évtized, amikor is már a rendes alagcsőszerszámokkal való árokásás szinte egészen általános volt, tehát a folyóméterenkénti földmunka mennyisége lényegesen leszállóit. Az alagcsövek árváltozásának aránylag kevesebb szerepet lehet tulajdonítani. A földmunka egységára is az előbbi évtizedéhez képest csak 2.1 százalékkal változott. Az alagcsövezésnek helyi elterjedését jellemzi, hogy 14 felvidéki vármegyében 25 év alatt kereken 24.000 holdat alagcsöveztek, vagyis a 40 év alatti alagcsövezéseknek több mint felét. Ezek az alagcsövezések a pozsonyi, komáromi és kassai kultúrmérnöki hivataloknak a Felvidékre eső működési területén mentek végbe. Az alagcsövezett birtokok között az elsőség feltétlenül a lovag Schoeller-féle lévai uradalmat illeti, hol több mint 3000 holdon végezték el az alagcsövezést. Nem foglalkozva most már tovább az alagcsövezés kérdésének egyéb vonatkozásaival, a felsorolt adatok nyilvánvalóvá teszik, milyen hatalmas nemzeti vagyontól fosztott meg minket e téren is Trianon, aminek nagyságát az alagcsövezett területek értékének emelkedése még inkább megnöveli. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az alagcsövezett területek értékemelkedése megegyezik az alagcsövezés előtt való értékkel, sőt azt igen sokszor túl is haladja. Az alagcsövezések másik hazája a Dunántúlnak a cukorgyárak ellepte nyugati, kötött talajú része, amitől Trianon jórészt szintén megfosztott minket. Áttérve ezek után a jövő feladataira, hangsúlyozni kell, hogy a megmaradt területrészen is van az alagcsövezésnek jövője, bár hegyvidékeinket elvették tőlünk s dombvidékünk igen értékes részétől is megfosztottak bennünket. De a megmaradt dombvidéken még mindig sok olyan terület van, aminek talaja agyagos lösz és homokos agyag, tehát adott viszonyok között az alagcsövezést igen jól meghálálja. Az ilyen területeken való elterjedés azonban szorosan ösz- szefügg a cukorrépatermelés elterjedésével, ami szinte parancsoló módon követeli meg a jó, alkalmas talajokat. Az alagcsövezésnek még lehet tere a jövőben az Alföldön is, különösen a kötött sziktalajoknak magasabban fekvő részein. Még azt kell az előadottakhoz hozzáfűzni, hogy az Alföld egyes magasabban fekvő részein a „befogadó” kérdése nem okoz nehézségeket, ottan pedig, ahol a javítandó terület mélyebben fekszik, a nem túlnagy mélységben meglévő vízzáró réteg alatt több helyen megtalálható az a homokréteg, amivel az alagcsövezés vizét el lehet nyeletni. Végül meg kell még emlékeznünk az alagcsövezésnek háromféle esetben való különleges felhasználásáról. Természetes, vagy pedig mesterséges „befogadó” mellett az épületek kiszárításának az alagcsövezés a legegyszerűbb, leggyökeresebb és legolcsóbb
