Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)

6. Vízszabályozások a Balaton térségében a XIX. század derekától

pedig a mai követelményeknek is megfelelő alapokat biztosított a balatoni vízgazdálkodás fejlesztése számára.)* Az első, 1958. évi, „ideiglenes" szabályzat azon a felismerésen alapult, hogy az évi ingadozás megengedett tűrési határai nem szoríthatók teljes biztonsággal 1 m alá — célszerű tehát erre előre felkészülni. Eszerint tehát a vízállás +30 )— 130 cm között változhat, de a -f-100 cm-nél magasabb vízállás semmi esetre sem kívánatos. Az 1960-ban kiadott „végleges"— napjainkban is érvényben levő — kezelési szabályzat célja viszont a vízszintszabályozási módszerek finomítása volt. A korábban előírt 10 cm-es hó eleji tartományhatárokat 20 cm-re növelte, hogy rugalmasabban lehessen követni a vízállás alakulásában érvényesülő tendenciákat. Az elmondottakból talán érthető a Sió-zsilip és mederkapacitása döntő jelentősége a Balaton vízgazdálkodásában: hiszen ma még csupán a vízmérleg negatív oldalának egyik tagja, a vízleeresztés a tó vízháztartásának az az egyetlen tényezője, melyet a „kezünkben tartunk", s amellyel e vízháztartás egyensúlyát befolyásolni, a kívánatos vízállást megközelíteni tudjuk. A társulatok tevékenysége a XIX. század második felétől (Munkájuk korlátai, kapcsolatai a Balaton-szabályozásával és szerepük a Balaton-vidék fejlődésében.)

2639 40 A balatoni berkek lecsapolása még a XVIII—XIX. századi szemlélet, a vizektől „minden áron" való szabadulás törekvései jegyében kezdődött — a termékeny területek mezőgazdasági hasznosítása érdekében. A Sió-zsilip építésével és az ekkori vízszintleszállítási munkálatokkal kapcsolatban 1864-ben két társulat alakult, mégpedig: a Balaton—Keleti-Bozót és a Balaton— Nyuga'ii-Bozót Lecsapoló Társulat. (Az előbbi 5 300, az utóbbi 18 581 kh érdekeltségi területtel.) Tevékenységük kezdeti sikereit a tó vízálláscsökkentéséhez fűződő illúziókat is tápláló 1860-as száraz évtized biztosította. Az érdekeltségi terület szintje ugyanis a Balaton középvízszinével egy szinten — a -(-20 és -(-120 cm-es szint között — fekszik, s bár így átlagos körülmények között többnyire síkvíz borította, ebben az évtizedben, a szokatlanul alacsony vízállás miatt megoldhatónak látszott a terület egyszerű „lecsapolása". Ennek érdekében mindkét társulat tekintélyes méretű csatornahálózatot épített ki, a Keleti-Bozót érdekeltség pedig területének csaknem a felét (2 100 kh-t) talajvízszintszabályozáson alapuló altalaj-öntözésre is berendezte. A következő esős periódus (1878—1883) azonban az elkészült műveket teljesen tönkretette. A csatornák egyik oldalról a dombvidék vízfolyásainak hordaléka, másik oldalról a Balaton hullámzásának (turzásképző) homokja, általában pedig a meder elgazosodása miatt feliszapolódtak. (Szárazabb időszakokban megkísérelték ugyan kitisztítani, felújítani a lecsapoló hálózatot, de tartós siker nélkül.) Időközben kiderült, hogy az 1860-as évek elején a tó vízállásának szabályozása érdekében végzett munkák elégtelenek. Az üdülőövezet kialakulásának első lépései pedig megérlelték azt a felismerést is, hogy a tó vízszintjét a korábban tervezett mértékben (ti. az ún. „0" pontra) leszállítani különböző gazdasági és főleg fürdőügyi stb. szempontok miatt nem is szabad! * A jelenleg is üzemben levő felső torkolati művek általános tervét, a kikötővel együtt, Kaáli Nagy Dezső és Szilágyi Gyula készítette az 1930-as években. A részletes tervek kidolgozását tervezőcsoport végezte Ditróy János és Pataky Béla vezetésével.