Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)

6. Vízszabályozások a Balaton térségében a XIX. század derekától

fontos érdekeket is tekintetbe kell venni, — amelyek viszont egy optimális vízszint fenntartását kívánják. Különösen nyilvánvalóvá vált mind ez az 1860-as aszályos évek idején. A közvélemény a vízszint lejjebb szállítását eleinte a munkálatok eredményének tekintette. Amikor azonban a vízszint nemcsak elérte a szabályozási célúi kitűzött ,,0" pontot, hanem 1866-ban a — 45 cm-t is, kiderült, hogy a Balaton vízállása az időjárási szélsőségek függvénye, s hogy a vízhiány a vízbőséghez hasonló, ha nem nagyobb, károkat okoz. Az új felismerések konzekvenciáinak levonása természetesen nem szorítkozhatott egyszeri adminisztratív beavatkozásra, mint korábban, a kir. biztos kiküldésével történt. Most elsősorban elvi, tudományos kérdések merültek fel. A lecsapolási törekvések egyeduralma, a „passzív vízgazdálkodás" szemlélete megtört, s 1863-tól kezdve kénytelen volt helyet adni a korszerűbb, a vízhasznosítást is figyelembe vevő joggal ,,vízgazdálkodásiénak nevezhető szemléletnek. Mindez pedig egyedül a Balaton sajátos viszonyainak: a vízkészletgazdálkodási problémák felmerülésének köszönhető. Nem túlzás tehát, ha a modern vízgazdálkodási szemlélet egyik hazai előfutárát: kialakulásának helyét és előmozdítóját a Balaton-vidék problémájában véljük felismerni. Ügy hisszük, hogy a Balaton vízügyi létesítményei: a Sió-zsilip és a Sió-meder fokozatos fejlesztése, a kikötők építése és a partvédelem, valamint az ezt követő minden eredmény — helyesen csak ebben az összefüggésben tárgyalható és értékelhető. A munkák gyors sikere feletti öröm nem sokáig tartott: a zsilip és az elégtelen méretű meder vízkészletszabályozó szerepe illuzórikusnak bizonyult; erre főleg az 1866. évi — 45 cm-es vízállás súlyos következményei hívták fel a figyelmet. A balatoni nádasok leégtek, a hal- és halivadék állomány pusztulásnak indult, s a vasútvonalat most nem a víz, hanem a szárazon maradt parti sáv futóhomokká vált fövenye fenyegette, a hajózás pedig szinte teljesen lehetetlenné vált. Az aszályért persze — mint mindenütt — itt is a vízszabályozásokat okolták.* A szakemberek számára önként adódott az új helyzet tanulsága, amit később Lóczy úgy fogalmazott meg, hogy a Balaton nem tekinthető a Zala és a belé ömlő egyéb vízfolyások tározójának: vízkészlete a csapadék függvénye. E vízkészlet egyensúlyát pedig a levezetés és a hozzáfolyás együttes szabályozásával lehet csak biztosítani. A Sió zsilipjét természetesen lezárták, hogy a csapadékosabb téli félév vizét tározhassák — ez azonban a tavon nem sokat segített, a Sió-völgy viszont teljesen kiszáradt. (Az égő nádasokkal együtt így lángolt fel ismét a két érdekeltség közti ellentét is . . .)

30 Az ünnepelt vállalkozás tehát csődbe jutott, és ügye az akkor alakult Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium elé került. A minisztériumnak ez esetben kitűnő szakemberei voltak, mert a tárgyban 1867-ben kiadott miniszteri utasítás a legszigorúbb kritikát is kiállja: ebben olvasható a tó vízháztartási mérlegének első — még szöveges — megfogalmazása:

31 „ . .. a Balaton vízállása nem tartható egyazon szinten, mert különböző évszakokban más a vízfolyások vízhozama (H), fő tényező még az elpárolgás (P), amely több vizet elvesz a Balaton tükréből, mint amennyit ugyanazon évszakban a Balatont tápláló összes patakok * Ismeretes, hogy az országos aszály ekkor a Nagykunság egész gazdasági életét tönkretette s a Fertő-tó és a Velencei-tó is kiszáradt.