Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
III. rész. A szocializmus kora - 20. A szocialista vízgazdálkodás eredményei és célkitűzései a mezőgazdaságban
Az öntözőtelepek kihasználtságának 1965-ben bekövetkezett nagyfokú visszaesésében része volt a már említett időjárási okokon kívül — többek között — az öntözött területek szétaprózottságának, az öntözés megkívánta járulékos üzemi beruházások elmaradásának (az öntözőgazdaságok jelentős részének még üzemfejlesztési terve sem volt), a tápanyag-utánpótlás elégtelenségének, az öntözőberendezések műszaki hiányosságainak, az öntözéstől várt jövedelmezőség elmaradásának (ott, ahol a közgazdasági megalapozottság hiányzott), a megfelelő szakirányítás és a szakemberek hiányának, a munkaerő-ellátottság kedvezőtlen alakulásának, a hordozható esőztető berendezések teljesítőképességének meghatározásában mutatkozó bizonytalanságnak és a berendezések nem megfelelő kezelésének, ill. a karbantartás elmaradásának ([10], 480. o.). A rizs termelési ára nem fedezte az üzemi ráfordításokat, és a zöldségfélék öntözésétől átvételi és értékesítési nehézségek vették el a kedvet ([9a], 1965, 34. o.). A további fejlődés szempontjából döntő jelentősége volt a 2001/1961. sz. kormányhatározat alapján kidolgozott, és a kormány által 1965. október 28-án jóváhagyott Országos Vízgazdálkodási Kerettervnek, amely megszabta az 1985-ig teljesítendő feladatokat és kijelölte a nagyobb távlatban elérendő célokat. A harmadik ötéves terv (1966—70) mérsékelt területi fejlesztést irányzott elő, és inkább a meglevő berendezések jobb kihasználására, a fentebb említett hiányosságok megszüntetésére vetette a súlyt. A vízügyi igazgatóságok ebben az ún. stabilizációs idöszakh&n mind műszaki, ■mind termeléstechnikai vonatkozásban növelték az üzemek támogatását. 1966-ban 42 Tisza-völgyi öntözőtelep 8580 ha-nyi területén vették át a művezetést, és a termeléstechnikai tanácsadáson kívül öntözőmesterek kirendelésével közvetlenül is irányították az öntözőbrigádok munkáját. Ezzel párhuzamosan az évek óta nem üzemelő telepek közül 55-nek az újbóli üzembeállításáról gondoskodtak. Ez az akció 4930 ha-t érintett. E tevékenységek hatékonyságára jellemző, hogy eredményükként az újonnan berendezett üzemek területének 20%-án, és az újból üzembeállítottaknak 44%-án kettőnél többször öntöztek, vagyis a vizet nem a csapadékhiány pótlására, hanem a termelés biztonságának fokozására használták. Végül megemlítendő, hogy az igazgatóságok 1966-ban 21 termelőszövetkezet 65 400 ha-nyi területére készítettek üzemfejlesztési tervet, előkészítve így őket az öntözővíz fogadására és megfelelő hasznosítására ([9a], 1966, 37. o.). A művezetéses szaktanácsadás és a szünetelő üzemek visszakapcsolása a következő évben is folytatódott és már 65, ill. 36 telep 10 350, ill. 3570 ha-nyi területét érintette ([9a], 1967, 46. o.). Noha az öntözési kedvet az 1966., sőt részben az 1967. év időjárása is csökkentette, előre látható volt, hogy az öntözéses gazdálkodás üzemi feltételeinek megjavulásával számos öntözőrendszerben a vízhiány lesz a fejlődést korlátozó tényező. A Gazdasági Bizottság ezért 10 212/1965. sz. határozatával a II. tiszai vízlépcső első ütemének megvalósítása mellett foglalt állást. Döntését a tervciklus feladatait előíró 1966. évi II. törvény emelte jogerőre [8], A törvény értelmében 1967-ben indult meg a magyar vízügyi szolgálat eddig legnagyobb, négy tervciklusra terjedő beruházása, a kiskörei vízlépcső építése. A kiskörei vízlépcső (19.2. ábra és 20.8. kép) komplex mű. Rendeltetése, hogy 463
