Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

II. rész. A vízügyek múltja - 17. Az öntözés a Tisza vízgyűjtőjében

Noha Udvaedy János Székesfehérvárott 1827-ben megjelent „Gazdasági vízmérő” c. művében úgy említi a gazdasági öntözést, mint amelyet ,,Magyar- országon még csak nevéről is alig ismernek” (35. o.), a XIX. sz. elején, a kedvező domborzati adottságú vidékek számos helyén folyt ún. vadöntözés. Az ilyenfajta öntözés abból állott, hogy egy kis patak medrét elrekesztve, a vizet ráterelték a völgyfenék rétjeire. A víz lerakta iszaptartalmát, majd a terep lejtését követve lehúzódott. E főleg a téli és a koratavaszi hónapokban gyakorolt trágyázó öntözésen kívül dívott a csapadékhiányt pótló nyári, frissítő öntözés is. Az öntözésnek ehhez a módjához semmiféle állandó jellegű műre nem volt szükség.

A Tisza vízgyűjtőjében alighanem a 40 ha-nyi andornaki rétöntözés a legrégibb, amelyet az Eger vize táplált. A feljegyzések szerint már 1826-ban üzemelt ([3], 28. o.). „Igen régiként” említi Révész István azokat a kis kertészeti öntözéseket, amelyeket Kecskemét határában űzött 65 gazda 37 hektáron [4].

A Tisza-szabályozás nagy úttörői, és maga Széchenyi is, az ármentesítést követő lépésként a virágzó mezőgazdasági kultúra megteremtését tekintették végcélnak, ami — távlati feladatként — az öntözést és a fásítást is magába foglalta. Korizmics László („Levelek a rétöntözésről” Buda, 1845) írásban buzdította a gazdatársadalmat. Mindazonáltal a század közepén országosan is csak mintegy 3300 Jia-on folyt öntözés: a legmelegebb éghajlatú Délvidéken rizst, a mezőgazdaságilag fejlettebb Dunántúlon és az északi megyékben réteket öntöztek ([3], 27. o.). Egyes városok közelében a kedvező piaci lehetőségek feltehetően kertészeti öntözésre csábítottak.

Országos üggyé csak az 1860-as évek szárazsága, és különösen az 1863. évi katasztrofális aszály tette az öntözést. Előtérbe lépett az Alföld öntözésének kér dése ([5], 29. o.). Ekkor rendelte el a helytartótanács egy tiszántúli öntözőcsatorna tervének sürgős elkészítését. A feladatot Herrich Károly kapta, aki már 1855-ben kidolgozta egy, a Tiszát a Körös vízrendszerével összekötő hajózócsatorna tervét. Ennek a korábbi, tisztán a vízi közlekedést szolgáló tervnek a felhasználásával három tervvázlatot készített Herrich, amelyek szerint a Tiszából Tiszalöknél kiágazó csatorna Gyománál, Mezőtúrnál vagy még lejjebb, Öcsödnél, érte volna el a Hármas-Köröst (17.1. ábra). Mivel egy tiszai duzzasztómű építésének gondolata fel sem merült, és a javasolt csatorna a Hajdú- böszörmény körüli magasabb fekvésű területek öntözését nem tette volna lehetővé, a helytartótanács a Tiszalök feletti vízkivétel lehetőségét is megvizsgáltatta. Az eredmény azonban negatív volt. Végül is Herrich egy 1865-ben készült, két lépcsővel megosztott tiszalök—gyomai változatot javasolt megvalósításra, amely szerinte 150—170 ezer hektár öntözését tette volna lehetővé.

1866-ban James Abernethy angol mérnök, a felső-olaszországi Cavour- csatorna építője, készített tervet egy tiszántúli hajózó- és öntözőcsatornára, és ajánlatott tett a kormánynak a megépítésére is. Elgondolása annyiban jelentett előrehaladát, hogy tiszai duzzasztó létesítésével akarta az öntözések jobb vízellátását biztosítani.

Benedek Pál, az Alsó-Szabolcsi Ármentesítő Társulat későbbi igazgató főmérnöke, 1867-ben ismertette ugyancsak duzzasztóművel kapcsolatos, tisztán öntözésre szolgáló csatornájának tervét.

Ezeken a nagyjából azonos nyomvonalat követő terveken kívül említést érdemel még a Felső-Tisza — Ér-völgy—Hármas-Körös közötti hajózási csatorna terve, amelyet a Belga Bank költségén Klasz Márton, Bodoky Károly és Boros Frigyes készített. Ez — Boros egykori, kézírásban fennmaradt leírá384