Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
II. rész. A vízügyek múltja - 10. A Tisza-völgy ármentesítése
közvélemény lecsendesítése érdekében külföldi szakértőket hívott meg a kormány az addigi munkálatok felülbírálatára.6 Összefoglaló jelentésük nem a nagyszabású vállalkozás alapelveit, hanem a végrehajtás rendszertelenségét és hibáit kifogásolta ([12], 134 — 148. o.). Az 1881. évi árvíz pusztításait követően született meg az 1884: XIV. te., az ún. tiszai törvény ([9], II. kötet, 1 — 32. o.), amely bevezetőben hangsúlyozza, hogy ,,a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása ... és ármentesítése műszaki tekintetben egységes egészet képez”, és felhatalmazza a minisztert (3. §), hogy ,,a közérdek vagy egyöntetű árvízvédelem szempontjából a Tisza és mellékfolyói völgyein azon árterületeket, amelyek eddigelé védtöltések által biztosítva nincsenek, evégett hivatalból valamely fennálló társulathoz csatolhassa, esetleg az ilyen árterületek érdekeltségét hivatalból társulattá alakíthassa.” Ezzel kapcsolatban a törvény 23. §-a megállapítja az érdekeltek megterhel- hetőségének felső határát, és a közérdekből szükséges munkák ezen felüli költségeire állami támogatást biztosít. A törvényhozás tehát — 35 évvel a Tiszavölgyi Társulat megalakulása után — nemcsak kimondta végre a Tisza- szabályozás közérdekűségét, hanem vállalta megállapításainak anyagi következményeit is ! Az 1879. és az 1881. évi árvíznek köszönhető a hazai vízjogot rendszerbe foglaló 1885: XXIII. te. ([9], I. kötet, 1 — 180. o.), majd a vízrajzi szolgálat megszervezése (1886), elsősorban a külföldi szakértők jelentésében megjelölt feladatok — a mederfejlődés figyelemmel kísérése és az árvízjelző, ill. előrejelző szolgálat — ellátása céljából. A keserű tapasztalatok után most már kialakult szervezetben, tervszerűen halad a Tisza-völgy ármentesítése. A társulatok anyagi ereje azonban nem elegendő ahhoz, hogy a töltéseket, az 1881. évi árvíz tanulságai alapján, a végre államilag előírt magasságra hamarosan felemeljék. Az 1888. év, amikor a mellékfolyók árhullámai korábban még nem tapasztalt szerencsétlen módon találkoztak össze a Tiszáéval, újabb kemény leckével szolgált. A Tiszán 27 helyen volt gátszakadás, ill. magasparti átömlés, a mellékfolyókon — elsősorban a Körösök rendszerében — 43helyen szakadt át agát, és kereken 280 000 ha került víz alá, több mint háromszor annyi, mint 1881-ben. Ennek az okozott kár tekintetében az 1879. évihez közelálló árvíz csapásnak tanulságát vonta le a kormány, mikor az 1889: XVIII. te. értelmében minden vízügy irányítását a földművelésügyi minisztérium keretében felállított Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal (1899-től Országos Vízépítési Igazgatóság) kezében egyesítette. A hivatal vezetője Kvassay Jenő lett, aki a jól bevált kultúrmérnöki intézmény megteremtésével (1879) és ,,A csekély esésű folyók szabályozásának alapelvei, különös tekintettel a Tisza völgyére” (Budapest, 1889. 116 o.) című, akadémiai pályadíjat nyert munkájával akkorra már igen nagy tekintélyre tett szert (10.6. kép). Az új hivatal felállításával a mederben és az ártéren folyó munkálatok megosztottsága végre megszűnt; a Tisza-szabályozás ügye eljutott oda, ahol — 214
