Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
II. rész. A vízügyek múltja - 10. A Tisza-völgy ármentesítése
A szabadságharc leverése után „a kormány hamarosan belátva a tiszaszabá- lyozási vállalat közgazdászati fontosságát, azt újból megindította” ([6], 7. o.). Az 1850. június 16-án kelt császári rendelet, ill. a csatolt határozatok intézkedtek a Tisza-szabályozás folytatása ügyében ([9], II. kötet, 32. o.). A Tisza- völgyi Társulat helyébe három tagú Középponti Bizottmány lépett, amely a Bécsben székelő Középítészeti Főigazgatóságnak volt közvetlenül alárendelve. A rendelkezés érvényt szerzett az 1840: IV. te. által a vizek szabályozása ügyében kiküldött országos választmány javaslatában foglalt alapelvnek, ameny- nyiben rögzítette, hogy ,,azon munkálatok költségeit, melyek a vizfolyamnak a hajózás könnyebbítése és előmozdítása tekintetéből javítását célozzák”, továbbá a központi irányítás és felügyelet költségeit, a kormányzat viseli. A feladatok ellátására azonban mindössze évi 100 000 Ft-ot biztosított a rendelet, és azt is csak öt éven át. Ugyanakkor kimondta, hogy a Tisza-szabályozás ,,további folytatása eszközeit magéiból kell merítenie”, amiért ,,a múlt években bevégzett munkálatok következtében biztosítottnak tekinthető 192 000 holdtól az évenkint minden holdra kiszabott egy forintnyi részfizetés még folyó évben megkezdendő, és folytatandó mindaddig, míg az illető munkálati költségek fedezve nincsenek és ... azon földektől is megveendők, melyek a munkálatok folytában lassankint művelhetőkké válnak és biztosíttatnak.” A szabályozás terhe így jóformán tisztán az érdekeltekre hárult. A további fejlődés minden egyes lépését egy-egy nagyobb, pusztító árvíz váltotta ki. Az 1855. évi, minden addigit meghaladó országos árvíz arra kényszerítette a kormányt, hogy az állami feladatok hitelkeretét évi 400 000 forintra emelje és újabb változást vezessen be a munkák irányításában. A birodalmi kereskedelmi, ipari és középítészeti minisztériumnak a tiszaszabályozás kérdése tárgyában 1856. október 9-én kiadott rendelete (uo. 37. o.) értelmében a Középponti Bizottmányt Központi Felügyelőség váltotta fel, amely ugyan már Budán székelt, azonban csak a szorosan vett tiszai feladatokat látta el. A mellékfolyók szabályozását, mint helyi feladatot, a rendelet a területileg illetékes helytartósági építészeti osztályok hatáskörébe utalta ([10], 41. o.). A főfelügyelet három minisztérium között oszlott meg (belügy, kereskedelem, ipar és középítészet), amivel végképpen megszűnt a munkálatok egysége. Lazult a műszaki felügyelet is, mert a korábbi nyolc vízszerkezet helyébe hat folyamszakasz lépett, amelyeknek ügyeit egy-egy, a Központi Felügyelőség kirendeltségeként működő építészeti hivatal intézte. Az árterületet a hat folyamszakasznak megfelelően építészeti járásokra (társulatokra) osztották. A Központi Felügyelőség vezetője 1857-től 1879-ig Herrich Károly volt (10. 3. kép)*. A szabályozás előrehaladását nemcsak a túltengő bürokrácia és az irányítás megosztottsága, hanem a pénzhiány is gátolta. Ez vezetett oda, hogy Albrecht főherceg, az ország főkormányzója, 1857-ben engedett a több oldalról megnyilatkozott kívánságnak és nagygyűlést hívott össze. A gyűlés eredményeként az érdekeltség — igen súlyos feltételekkel, de mégis - jelzálog kölcsönhöz jutott ([7], 116. o.), és a társulatok folytathatták megkezdett munkájukat. Egyidejűleg Florian Pasetti, a bécsi minisztérium út- és vízépítési osztályának főnöke (10.4. kép)5, megbízást kapott a szabályozási tervek felülvizsgálatára és a munkák irányítására, aminek kapcsán az átvágások tekintetében visszakanyarodtak a Vásárhelyi-féle tervhez. 14* 211
