Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
I. rész. Természeti adottságok - 5. A felszíni vízkészlet és a vízjárás
amelyek a Tisza forrásvidékén (de néhány órával korábban), a lefolyó víz pedig a Körösökön 360 km-es úton jut le a két folyó egyesülése helyéig, míg a Tiszán 720 km-t kell megtennie. Hasonló a helyzet a Marossal: a szegedi tetőzés rendesen a Maros árhullámának leérkezésével következik be. A Tisza felsőbb szakaszán elindult árhullám legfeljebb egy második, alacsonyabb tetőzést vált ki. A záporcsapadékok aránylag kis területre korlátozódnak. Ezért, ha nagy árvizet is okoznak a Eelső-Tiszán vagy az egyes mellékfolyókon, hatásuk nem terjed ki a vízrendszer egészére. Más a helyzet a hóolvadásos árvizekkel. A hirtelen enyhülés hatására valamennyi vízfolyás egyidejűleg duzzad meg. Súlyosbítja a helyzetet, ha az általános olvadást meleg esők váltják ki és esetleg még jégtakaró is borítja a Tiszát. Az árvizek alakulására vonatkozóan nem lehet általános szabályt felállítani. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a nagyobb árhullámok alkalmával, amelyek végigvonulnak az egész Tiszán, a szovjet-magyar határszelvényben, Tiszabecsnél bekövetkezett tetőzést 5—24 (átlag 13) nappal követi a szegedi. Az 5.6. ábrán — példaképpen — az 1970. évi tiszai árvíz levonulását szemléltetjük, amely Szegeden minden korábbit felülmúlt. Az árvízhozamok (NQ) alakulását az 5.2. ábra felső része szemlélteti. Érdekes, hogy a várható legnagyobb vízhozam az egész Közép-Tiszán közelítőleg azonos, noha közben a folyó felveszi a nem éppen jelentéktelen Bodrogot, Sajót és Hármas-Köröst. Ez egyrészt azért van így, mert az előrehaladó árhullámnak meg kell töltenie maga előtt a hullámteret, aminek következtében ellapul, másrészt annak a szerencsés körülménynek tulajdonítható, hogy a mellékfolyóknak nem a tetőző hozama találkozik össze a Tiszáéval. (Éppen ezért nem lehet az ábra alapján a mellékfolyók legnagyobb vízhozamára következtetni. Az egyes lépcsők a mellékfolyókról a tiszai maximum idején érkező hozamot tüntetik fel, amely kisebb a legnagyobb hozamuknál.) b) A kisvizek Amíg az árvizek a folyók lázas élet jelenségének tekinthetők — különösen a kisebb vízgyűjtőkön hirtelen támadnak és aránylag rövid ideig tartanak —, a kisvizet krónikus betegséghez hasonlíthatjuk. Hiszen csak akkor következik be, ha a vízgyűjtő terület egészében hosszabb időn keresztül szárazság uralkodik (vagy télen megszűnik a felszíni lefolyás). A kisvizek jelentkezésének ideje (lásd 5.4. és 5.5. ábra) a nyár vége és a kora ősz. A tenyészidőben ugyanis a nagyfokú párolgás (és növényi párologtatás) következtében a csapadékból jóformán semmi sem folyik le, és a talajban tárolt vízkészlet, amely ilyenkor a vízfolyásokat táplálja, ekkorra a minimumra csökken. Száraz teleket követő, csapadékban szegény tavaszokon március-áprilisban is előfordult, hogy Szegeden a sokévi átlagos vízhozamnak csak 30—40%-át érte el a vízszállítás. És ha az őszi esőzés elmarad, január- februárra is áthúzódhatik a kisvíz, különösen akkor, ha a tél kemény, és a hegyekben szilárd alakban tárolódik a csapadék. A Közép-Tiszán a legkisebb vizet 1946 októberében észlelték, és emlékezetes az 1904., 1921., 1943., 1950., 1956. és 1961. évi rendkívüli kisvíz is. A kisvizek 1950 óta mind gyakoribb ismétlődése nem véletlen: az öntözés térhódításának a következménye. A tiszalöki vízlépcső 1954-ben történt üzem108
