Lajkó István - Tasnádi Róbert: A tógazdasági haltenyésztés alapjai (Agroinform Kiadó, Budapest, 2001)

Az igaz, hogy halastavak nem voltak a XIX. század vége előtt hazánkban, de a nyomai az intenzívebb halgazdálkodásnak már több évszázad óta léteznek. A folyóvizek melletti „fokgazdálkodást" vagy foki gazdálkodást a középkor óta folytattak hazánkban. Ennek lényege az, hogy a megáradt folyók melletti mélyületeket a víz visszavonulása, apadása előtt földsánccal, rőzseszövéssel készült sártapaszos vesszőlapokkal, később hálókkal lerekesztették, megakadályozva ezzel a halak visszaúszását a főmederbe. E foki vizek leapadásakor vagy leapasztásakor az összeszorult halakat - a piaci igényekhez alkalmazkodva - könnyen lehalászták. Figyeljünk fel rá, a foki gazdálkodással jelent meg először szakmánkban a valódi, tudatos, irányított halgazdálkodás! Később további műveletekkel gazdagodott a foki gazdálkodás. A kisebb ártéri vizekben leívott halakat, főként a pontyokat és a csukákat átvitték a rekesztett fokokba, növelve ezzel állományukat.

A régmúltból van egy igazi, mai értelemben is korszerűnek mondható halastavunk, a Tatai Öreg-tó. Ez Zsi gmond királyunk uralkodása óta (1387-1437) a folyóvizeknél és a természetes tavaknál intenzívebben termelő „ halastó”, melyet a tatai vár védelme érdekében 1430-ban alakítottak ki állóvízzé. A Dunából kifogott vizákat úsztatták ide, s más halakat is telepítettek bele, így lett nagyon gazdag halállományú tó. (A XX. század elején korszerű halastóvá alakították az Öreg-tavat, és sokáig hazánk legnagyobb mesterségesen kialakított vízterülete lett egészen az 1950 - 60-as évekig, amikor nála is nagyobb alföldi víztározókat építettek.)

Miért kapcsolódott a halastóművelésbe csak ilyen későn Magyarország? A válasz egyszerű. A XIX. században még olyan sok folyóvízbéli természetesvízi hal volt hazánkban, hogy nem volt szükség tenyészetekre. A természetes vizek bőven ellátták a népet hallal. A XIX.-XX. század fordulóján a vízszabályozások már éreztették hatásukat; a tavaszi halivadékbőséget adó árvizek megszűntek, és rohamosan csökkent a természetes vizek halállománya. A szűkülő zsákmány és a környezetváltozás összefüggését felismerve, a gazdasági élet felelősei még a Tudományos Akadémia segítségét is kikérték a „ sorvadó” halpiac rendbetételére. Akadémiai pályázatot hirdettek meg a témában. Az 1800-as évek végén többen javasolták - közöttük Herman Ottó - pontyos tógazdaságok létesítését. A széleskörű összefogás eredményeként elfogadottá vált a tógazdaságok létesítése, ez lett a kivezető út. E szinte szakmai mozgalommá vált több évtizedes akció szellemi vezére - a tudósok segítségével — a monarchiái és a későbbi időszakokban is a Földművelésügyi Minisztérium volt; az államtól sok központi támogatást valamint kedvezményeket jártak ki a halastavak létesítéséhez.

A XIX. században megindult halastó-létesítés egyre gyorsult. Eleinte, az első világháborút megelőzően főként a Dunántúlon, a Temes és a Béga folyók vízrendszerén (ma Románia), Horvátország északi sávjában és a Körösök vízrendszerén létesültek tógazdaságok. 1910-től a Tisza térségében, az alföldi szikeseken nagy tórendszerek épültek (Biharugra, Hortobágy, Szeged).

Néhány területi adat: 1900-ban 1900 ha, 1918-ban 8130 ha, 1924-ben 9000 ha halastó volt hazánkban (figyelembe veendő, hogy 1924-ben már a trianoni ország adata szerepel).

6