Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

Ezzel kapcsolatban elég mindössze annyit említenünk, hogy az RMST tiszta nyeresége az 1900/1901. évi 5,9 millió K-ról az 1910/11. évre 8,5 millió K-ra, 1917/18. évre 15,2 millió K-ra emelkedett. Mivel az RMST vertikális üzemszervezetű ipari létesítménynek számított, a nyereségét, versenyképességét nem feltétlenül gyengítette egy-egy üzemegységének kedvezőtlenebb működése. Csak vak elfogultsággal lehetett azt állítani, hogy az RMST-nek nincs módjában a szennyezések elkerülésére szolgáló költséges berendezések létesítése. 2. Az RMST védekező taktikájában második fő érvként szerepelt a saját tervkidolgozás követelése. Az RMST úgy vélte, hogy elegendő létszámú szakembergárdája van, mely a szennyvíztisztító berendezések mikénti kivitelezésében javasolhat és dönthet. A közigazgatási hatóságok hatáskörét az RMST csak a szennyeződések megakadályozásának kijelentésére kívánta szűkíteni. E törekvés mögött az a vállalati érdek húzódott meg, hogy a házi tervkészítés lényegesen kevesebb kiadással jár, és a mérnökök eleve a vállalati érdekeknek megfelelő legolcsóbb, legkevésbé költségigényes megoldási módokat keresik, amelyek a hatósági előírások követelményeinek éppen megfelelnek. A pácvíz mésztejjel hígítását pl. az RMST már régebben tervezte, csak a nagy költségek riasztották el attól, hogy a környezet szennyezésétől elálljon. E szemlélet kártékony hatásával úgy véljük, nem szükséges bővebben foglalkoznunk. 3. A védekezés harmadik, sajátos vonása az addigi szokás, joggyakorlat fenntartására hivatkozás volt. Az RMST a már 30 éve (!) változatlanul fennáiló vízszennyező tevékenységének teljes jogú elismerését követelte, annál is inkább, mivel ez a hatóságok előtt sem volt ismeretlen. Itt olyan probléma került felszínre, amin nehezen lehetettt változtatni. A közigazgatás és a vállalat között első komolyabb összecsapásra a vízjogi törvény életbeléptetése után mintegy 20 évvel került sor. Az, hogy ez eddig nem következett be, csak annak volt tulajdonítható, hogy az RMST mindazokban a megyékben, ahol gyártelepei elterültek, korlátlan úr volt. A vállalat a legnagyobb adót fizetőknek járó legtöbb jogot követelte magának, befolyását mind a helyi társadalomban, mind a helyi gazdaságpolitikában következetesen érvényesítette. Következésképpen nem akadt senki, aki ellene mert volna szegülni akaratának. 4. Itt jutunk el a negyedik, talán legsúlyosabb védő-támadó érvhez, a fenyegetés — sőt zsarolás — motívumához. Idézzünk tehát a fellebbezésből: „a vízhasználat fenntartását a helyi viszonyok kívánatossá teszik, mert a salgótarjáni kőszénmedence közelgő kimerülése folytán Salgótarján és a szomszéd községnek több éven át tapasztalt emelkedése és vagyonosodása immár nemcsak holtpontra jutott, hanem határozottan visszafejlődésben van, mely körülménynél fogva a salgótarjáni acélgyár és az ennek közelében fennálló drótgyártási üzem az egyedüli forrás, mely a községek lakosainak állandó keresetet és megélhetést biztosít. Ha tehát a hatóságok bennünket oly költséges berendezések létesítésére köteleznének, hogy a külföldi versenyt tovább el nem bírjuk, úgy kénytelenek leszünk a salgótarjáni üzemeinket méginkább reducálni és lassan teljesen beszüntetve tőkéinket és ipari tevékenységünket más megyébe áthelyezni, ahol az ipar nagyobb pártolásban részesül." A vállalat felidézte a munkanélküliség rémét, ami a hatóságok részéről fokozott állambiztonsági intézkedéseket követelt volna meg a sztrájk- és egyéb mozgalmak miatt. Másfelől utalt arra, hogy a megye legjobb adóalanyát veszti el, ha korlátozza a gyári vízhasználatot.