Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

használta fel, s kártérítésként az országos gyakorlatnak megfelelő összeg több mint hússzorosát követelte. (A 100 l/s vízmennyiségért — egyszeri kártalanításként— kereken 60 000 Koronát!) Ráadásul az esetleges többletvíz-használatért 500 fillér/m

3 vízbér fizetését is kiharcolta. (A vízkivételt automatikus fordulatjelző és regisztráló készülékekkel ellenőrizték.) Az építési engedélyt az alispán 1905. szept. 15-én adta ki, egyidejűleg az ózdi gyári és kohótelepi vízimű fejlesztési munkálatainak engedélyével. Az új vízilétesítmények részletes beruházási utókalkulációja nem maradt fenn, mégis a beruházási előirányzatból a befektetések nagyságrendje meghatározható. Ezek szerint az új kohótelep, a kibővített Martin- és acélhengermű, a generátor-, a vízműtelep, a gyári hőerőgépek összesen 11 728 000 K-t igényeltek, amihez még a salgótarjáni beruházásokra szánt 1,2 millió K járult. Az ózdi beruházásokból a vízimüvekre 1 027 400 K jutott, az összes beruházásoknak csaknem 10%-a (sajóparti vízkivételi mű a nyomócsővezetékkel együtt, a kohótelepi és generátorgáztisztító víziművek és a gyári vízvezeték-hálózat). A kohótelepi vízmű feladata egyrészt a gáztisztító-telep szennyvizének derítése, hűtése és cirkuláltatása volt, másrészt a gáztelep tiszta hűtővizének külön körforgalomban tartása és hűtése. Az ózdi kohó vízműtelepe a szükséges vízmennyiséget részben a Sajóparti vízkivételi műtől kapta, részint a vas- és acélgyárral közös Hangony melletti vízkivételi műtől. A gáztisztító-telep kiegészítő részét alkotta a 18 m magas, vasszerkezetű víztartó medence (a kohótelep működési engedélyét 1908. januárjában adták ki). Az acélgyári vízkivételi mű átalakítására vonatkozó új engedély még 1905-ből kelt. Megengedte a Hangonyon létesült duzzasztó használatát, ahonnan a gyári vízgyűjtőbe (alsó tó) jutott a víz. Ebben 2960 m

3 vizet tárolhattak, de az acélgyár csak 169 l/s vízmennyiséget használhatott, míg a többletet köteles volt a Hangonyba visszabocsátani. A gyárnak a kivett vízmenynyiséggel azonos mennyiséget kellett a Hangonyba, kis víz idején is visszajuttatni, Vízgyűjtésre így csak nagy vízálláskor volt lehetősége. Az acélgyár hangonyi vízkivételi műve ezáltal továbbra is az 1892. évi engedélyokiratnak megfelelően működött. Az ózdi vas- és acélgyár, valamint az új kohótelep vízszükségletének jelentékeny részét a Sajónémetiben működő víziműtelep fedezte. Bár a vízimű építését az alispán 1906-ban engedélyezte, a végleges engedélyokirat kiállítására csak 1909-ben került sor. Az 1910-es években az ózdi gyártelep kohótelepe 2 új nagyolvasztóval bővült. A kohók hűtővizeinek forgatására új szivattyúházat építettek hűtőtornyokkal. A gáztisztítótelep bővülése pedig további vízderítőmedencék építését tette szükségessé. Engedélyezték a kohótelepen felépülő salaktéglagyár használt szenny- és felesleges vizeinek elvezetésére betoncsatorna építését is. A vas- és acélgyári telepre szintén kiterjedt a műszaki fejlesztés. Bővült a martinmű, a finom- és lemezhengermű, a generátorgáztisztító telep s velük együtt a gyári vízimű és a mechanikus szűrőtelep. A sajónémeti vízhasználatot azonban váratlanul megtámadták a sajószentpéteri és barcikai, később a berentei malomtulajdonosok: a fennálló joggyakorlat alapján ingyen jövedelmi forrásként kínálkozó „kártalanítási igényüket" akarták érvényesíteni. Ezzel egy évtizedekig elhúzódó pereskedést indítottak meg. Az RMST — mint láttuk — nem kis áldozatok árán egyezségre jutott a Hungária Gőzmalommal s kivédte Serényi jogtalan követeléseit is, — de nem szabadult meg az egyéb kártalanítási igényektől.