Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

a benckói telep említhető, míg a hrûdeki csoportban a szalóci gyárak. A gömöri fa- és faszéntüzelésű olvasztók és kemencék termelése (a nyújtást és hengerlést figyelembe véve) az országos termelésből kb. 20—20 százalékkal részesedett, a megyei termelésben ez az 50 százalékot is elérte. A tapolcsányi vasgyár gőzhengersorán kívül a gyárak vízenergia felhasználásával üzemeltek. Csak a barnaszénnel működő kavaró-, forrasztó- és hengerművek — mint pl. Ózd és Borsodnádasd — működtek kizárólag gőzerővel. Ezekben a gyárakban a vizet már másként hasznosították. A megyében ezenkívül 13 fűrészmalom működött (Rozsnyó, Dobsina, Csetnek, Tiszolc, Sflenóc stb.). Termelésük igen széles határok között változott: évi 30 000 db fűrészelt deszkától a 800 000 db-ig, a 3 ezer db léctől a 400 000 db-ig stb. 168 vízimalomban különféle őrleményeket készítettek. A XIX. sz. közepén a vasiparban hasznosított gőzerő mintegy 25 százaléka volt a vízienergia hasznosításának, legalábbis a gömöri tájakon, ami jól tükrözi a hazai vasipar a'kkori elmaradottságát. A kohók, hámorok, tulajdonosai, így az RMST elődvállalatai is, olcsósága miatt — a vízienergia minél szélesebb körű kihasználására —- törekedtek. A Rimai Coalitió a hámorok fúvóit működtető fúvószelet föld alatti csöveken vezette el a kemencékig, aminek főhaszna az volt, — állapították meg 1832-ben, hogy „minden tűzfúvóhoz különös kerék nem szükséges, mert ezek kevesebb vízzel", egy vízikerékkel is működtethetők. A kohók és hámorok víziműveinek karbantartásáról forrásaink igen keveset mondanak. Annyi azonban mégis megállapítható, hogy a rimócai hámor nyújtóépülete 1858-ban új vízikereket kapott, hogy 1860-ban a rudnai kohó gátját 2000 o. é. Ft-ért újjáépítették.* Gyakran javították a vízfúvókat. 1871-ben javításuk költsége a kieskovai olvasztónál 2988,15 o. é. Ft-ra rúgott. Váratlan üzemzavar esetén, mint pl. a rudnai kohó vízikerekének tengelytörésekor 5 hétbe telt a javítás, csakúgy, mint a kieskovai olvasztó régi vízikerekének cseréje. A javításokat — a nagy költségek miatt — általában az utolsó pillanatban végezték el. Az ipari célú vízhasználatok biztosítására, a termeléshez szükséges vízmennyiség beszerzésére fordított nagy energiákhoz képest a gyártelepek víziműveinek fenntartására, vagy legalábbis állaguk jó karbantartására igen kevés gondot fordítottak. A kohó- és hámortelepek vízhasználati problémáinak áttekintése után vegyük sorra a finomítógyárak vízellátási gondjait. Az 1845-ben felépült ózdi gyár elsősorban a gőzenergia felhasználására létesült. A kazánok táplálásához, a gépek tisztítására azonban feltétlenül igényelt vizet. Az RVE, hogy a gyár folyamatos vízellátását biztosítsa, Sturman György ózdi birtokossal 1863-ban szerződést kötött, melyben megszerezte a jogot, hogy a gyártelep mellett folyó ózdi patakból a vizet föld alatti csővezetékkel elvezesse hengergyárába. Mindezért 400 o. é. Ft-ot fizetett az RVE. Az ózdi gyár 1882—83. évi bővítése előtt vásárolta meg már az RMST — épp a növekvő vízszükséglettel számolva — az ózdi vasútállomás és a Hangony-patak közti gyári salakhányóig elterülő községi kaszálót (1 kh és 1148 négyszögöl). Itt építette fel a vállalat az ózdi hengergyár alsó vízgyűjtő * 1 osztrák értékű Ft 100 krajcárra oszlott, és 1 márka színezüstből 21 o. é. Ft-ot vertek ki 1858-tól.