Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Vízlépcsők (OVH, Budapest, 1963)
2. A tiszavasvári vízbeeresztő hajózsilip
A kezelötelep a hajózsilip mellett épül. A kezelőszemélyzet részére 4 db 2 szoba-konyhás, fürdőszobás lakás, gazdasági épületekkel, s ezen kívül irodák, raktárak, valamint műhely céljaira szolgáló épületek készülnek. Ez a kezelőtelep szolgálja ki majd a Nyugati Főcsatorna már megépült beeresztő zsilipjét, még később pedig a Keleti és Nyugati Főcsatornák tervezett összekötő csatornájának hajózsilipjét is. A tiszavasvári vízbeeresztő- és hajózsilip generáltervezője a Mélyépítési Tervező Vállalói (ÉM. Mély- épterv). Beruházója eredetileg a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium (KPM) XIII. Főosztálya volt, 1953 októberétől 1954 áprilisáig az Országos Vízügyi Főigazgatóság, majd ezután a befejezésig a Vízügyi Nagylétesítmények Beruházási Kirendeltsége. A tervezés során a szükséges laboratóriumi modellkísérleteket az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem 11. Vízépítéstani Tanszéke végezte el. Az építés Az építési munka 1953 áprilisában kezdődött meg. A hajózsilip a 99,5 m A. f.-i szintig 1954 tavaszára készült el, amikor részlegesen — öntözővíz beeresztésére — üzembe helyezték. A 99,5 m A. f.-i szint felett a felső fő, valamint a vasszerkezetek és a gépészeti berendezés 1958 őszére készült el. Ezután a hajózsilipen keresztül a hajózás megindulhatott. Az alapgödör víztelenítését az iszapos-homokos, helyenkint folyós homokos altalajban, vákuumos talajvízszint süllyesztéssel végezték. A száraz munkatérben az alsó fő és a hajókamra építését zavartalanul végezhették. A felső fő mély alapgödrének kiemelése során azonban 1953 nyarán és őszén a Larssen- falon belül és később a szádfal északkeleti sarkán kívül is nagy vízfeltörések, majd buzgárok keletkeztek. Ennek következtében az igen erősen kidúcolt Larssen-szádfalat bedőlés fenyegette és teljes talajtöréstől kellett tartani. Ezért a feltárt rossz altalaj és az ebből származó víztelenítési nehézségek miatt a tervet módosították. Az alapgödör kiemelését a 83,6 m A. f.-i szinten abbahagyták, majd 1,00 m vastag kiegyenlítő betont és erre 2,4 m vastag vasbeton alaplemezt építettek be, amelynek a felső szint je 87,00 m A. f. A merülőkapu részére még 3 m-rel mélyebben kellett volna az alapgödröt kiemelni, amit az adott körülmények között végrehajtani nem lehetett. Ezért merülőkapu helyett emelőkaput építettek be. A buzgárok által megbolygatott, amúgy is rossz altalajra való tekintettel a zsilipfalakat félmagasságig megépítették és az alá cementsajtolást végeztek. A felső fő süllyedését 1953 novemberétől rendszeresen mérték. A süllyedés mértéke 1954 márciusáig 10—15 cm volt. Azóta további süllyedést nem észleltek. Rendkívül komoly feladatot jelentett a föld visszatöltése a mély alapgödörbe megfelelő tömörítéssel, mivel a rendelkezésre álló földanyag kevés homokból és nagyobbrészt iszapos agyagból állt. A 10—15 cm-es rétegekben elterített föld tömörítését a falak közelében kézi döngölőkkel, ezen kívül döngölőbékákkal és hernyótalpas traktorokkal, nagy gondossággal végezték. Azért volt ez különösen fontos, mert ha a műtárgy körül a töltésen keresztül a víz magas vízállásnál utat találna, árvízi katasztrófa érné az egész Hortobágy vidékét Mezőtúrig. A közel 10 m magas feltöltés négy év alatt összesen mintegy 10 cm-t ülepedett. 73
