Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Vízlépcsők (OVH, Budapest, 1963)
10. A gyulai duzzasztómű
A duzzasztó üzeme és fenntartása Az Élővízcsatornát télen a Csohos közvetítésével látják el vízzel, a duzzasztóművet csak a tavaszi áradások levonulása után helyezik üzembe. A nyári kisebb árhullámokat a középső 1—2 keret közötti tűk kiszedésével eresztik le. Száraz nyarakon, a tökéletes vízzárás érdekében, impregnált ponyvát terítenek a duzzasztótűk elé. A duzzasztómű üzembehelyezésénél a fenékre fektetett, egymáshoz lánccal erősített kereteket a parton lehorganyzott csőrlővel felemelik, a hídlemezeket, a tűtartó csöveket és a merevítéseket elhelyezik. Ezután helyükre rakják a duzzasztótűket és tömítő ékekkel összeszorítják. Leszereléskor a duzzasztótűket tűemelő készülékkel kiemelik s egyébként a többi műveletet fordított sorrendben elvégzik. Az üzembehelyezéshez négy fő, a leszereléshez nyolc fő, az üzembentartáshoz két fő szükséges. Üzemzavar az elmúlt 64 év alatt nem fordult elő. A fenntartási munkák elsősorban festésből és tű pótlásokból állnak. A vasalkatrészeket 1—2 évenként rozsdavédő mázzal lefestik, az eltört tűket pótolják. Általában 4—5 évenkint 50—60 db vörösfenyő tű pótlása válik szükségessé. A vas alkatrészek jórészt még az eredetiek, csupán két megsérült keretet kellett 1958-ban kicserélni. Az évi karbantartási és üzemelési munka költsége 140 000.— Ft (mai). A jobbparti duzzasztófőt a jég megrongálta. A további rongálódás megakadályozására a felrepedt betontömböket 1956 nyarán hátrahorganyozták. A beton és a műkő-burkolat, valamint a vaslalkatrészek ma is hibátlanok. A duzzasztómű környezetében a folyószabályozást azonban elmulasztották. A duzzasztómű alvizét képező Gyula-békési nagycsatorna a felette levő kanyarhoz érintőlegesen csatlakozott s így a víz a műre derékszögben áramlott. Évtizedek múlva azonban a műtárgy feletti kanyar fejlődésnek indult és ennek hatására a műtárgy alatt ellenkanyar alakult ki. A víz ezután a duzzasztóműhöz ferde szög alatt érkezett és a jobbparton a mű alatt erős kimosásokat okozott. A kimosások az árvédelmi töltés biztonságát veszélyeztették. A kialakult állapot jégzajláskor is éreztette hatását. 1959-ben a mű feletti kanyart kövekkel terhelt, rőzsehengeres, rőzsepokrócos partvédőművel megkötötték és az alsó jobbparti 75 m hosszú partbiztositással együtt a folyó kialakult medrét állandósították. Figyelemre méltó tapasztalatokat szereztek az üzemelés során az utófenékkel kapcsolatban is. Bebizonyosodott, hogy az utófenék hossza nem elegendő, s az érdesítés sem váltotta be az energiatörés tekintetében hozzá fűzött reményeket. Az üzemelőnek évről évre számottevő munkákat kellett végrehajtani az utófenék alatti mederszakaszon a partelmosások és meder mélyülések megakadályozására. Rőzsemunkával igyekezett a régi mederállapotot helyreállítani. Ezek a munkák azonban nem bizonyultak elég hatásosnak. Egy-egy erősebb árhullám levonulásával a munkálatokat meg kellett mindig ismételni. Ezért 1938-ban az utófeneket fogazták, amitől az utófenék utáni kimosások megszűnését remélték. Azonban továbbra is több méteres üregek keletkeztek az utófenék után, amelyeket rőzsehengerekkel kellett betömni. A duzzasztómű állami kezelésbe vétele után 1950—1956. években komolyabb fenntartási munkákat hajtottak végre. Az utófenék rőzseburkolatát a balparton 42,00 m-rel, a jobbparton pedig 75,00 m-rel meghosszabbították. A meghosszabbítás 1 m vastag lábazati kőszórásra támaszkodó, betonba rakott terméskő-burkolat. Az időközben keletkezett 3,5—4,0 m mély kimosásokat kővel töltött rőzsehengerrel töltötték be és ezeket 100 kg súlyú terméskővel terítették le. 142
