Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Tavi kikötők (OVH, Budapest, 1974)
I. Balatoni kikötők - A) Közforgalmú kikötők
A kikötő létesítése A század elején épült az első fakikötő, amelyet a megye létesített és a fürdőegyesület hozzájárulásával tartott fent. A kikötőt — amely egymólós, teljes hosz- szában facölöpös megoldású volt —■ a jég gyakran megrongálta s a változó vízállás magasságában a cölöpök elkorhadtak. Amikor a kikötők fenntartása a Balatoni Kikötők Felügyelősége kezébe került, 1911- ben, a helyreállítás az érdekeltség hozzájárulásával időszerűvé vált, de csak a károsodások helyreállítására korlátozódott. Az 1920-as évek végén a cölöpök már annyira elkorhadtak, hogy a kikötő újjáépítése halaszthatatlanná vált. A kikötőt a Balatoni Kikötők Felügyelősége 1929—1930-ban 24 000 P felhasználásával, államköltségen a régi helyén megépítette. A cölöpös fa móló helyett a helyi vöröskőből kőmóló épült, ehhez csatlakozott a fából készült személyhajókikötő. 1943—44-ben a móló keleti tövében feltöltött területen a —2,0 m-ig felnyúló, fúrt cölöpökön nyugvó alappal kisméretű várócsarnokok és őrszobát épített a Felügyelőség. Az így megépített kikötő a második világháború végéig jelentéktelen javításokkal a hajóforgalmat jól kiszolgálta. A világháború végén súlyosan megrongálódott és a tüzelő hiányban szenvedő lakosság a faanyagát 1944—45 telén széthordta. A felújítási tervet a Balatoni Kikötő Felügyelőség utóda, a Székesfehérvári Vízgazdálkodási Körzet Balatoni Kirendeltsége 1949-ben készítette el. a fa ki- kötőhíd helyett kő móló meghosszabbítással s ehhez csatlakozó tömör, trapézfejes megoldással készült el a személyhajó kikötő (17—1. fénykép). Az építést házi kezelésben hajtották végre. 1950—51-ben a régi függőleges oldalfalú mólót rézsűkkel egészítették ki, majd mind a két oldalon faragott vöröskő oszlopok közötti csőkorláttal látták el (17—1. ábra), (17—2. fénykép). 1970-ben a MAHART átépítette a mólófejet. A móló keleti oldalán a MÁVKI a mólóhoz csatlakozóan partvédelemmel ellátott feltöltést készített. A vízjogi engedély szerint a mólónyakat át kell törni és áthidalni az áramlási viszonyok javítása érdekében. Ez még nem történt meg s addig a mólóhoz csatlakozó nyugati part rendezése sem történt meg. Ez kirívó példája az egymólós kikötők iszapfogó hatásának. A kikötő szerkezeti kialakítása 1930—31-ben a kikötő-móló az építési vízszintig kétoldali helyi vöröskőhányás közé bányatörmelék (ramacs) feltöltéssel készült. A kőhányás megépülése és elegyengetése után 4,1 m külső éllel mind a két oldalon, +2,0 m-ig („0” felett) függőleges kőfalak közötti feltöltésből, murva borítással építették a móló járófelületét. Az ehhez csatlakozó fahidat előre gyártott vb. lemezek választották el a kőhányástól. A lemezek 4 db hátrahorgonyzott facölöpnek támaszkodtak. A hajókikötő rész andráskeresztekkel összekötött, 4 db facölöpre támaszkodó kereszt- és hosszgerendából, az erre helyezett fapalló járókból készült. A hajók ütközésére a kikötőfejtől függetlenül levert facölöpök szolgáltak. A kikötőt jelenlegi állapotában a kőpartfalhoz ívekkel csatlakozó 133 m hosszú, 4,10 m koronaszélességű, +2,20 („0” feletti) m magasságú, mind a két oldalon 50X50 cm betonba rakott vörösciklopkő oszlopok között vezetett, 6 cm átmérőjű csőkorláttal határolt móló köti össze a parti sétánnyal. A mólóhoz burkolt út vezet. A móló délnyugati oldalán 24,0 m hosszú, +1,40 m („0” felett) magasságú csónakkikötő van. A mólóhoz csatlakozik a 35,0 m hosszú trapéz alakú kikötőfej (17—3. fénykép). A kikötőfej szélessége a Balaton felé eső végén 9,00 m, a mólóhoz való csatlakozásnál 16,00 m, magassága a móló tövénél +2,0 m („0” felett), a balatoni 189
