Kenessey Béla: A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége (MMÉE Vízépítési Szakosztálya Budapest, 1931)
Bevezetés. Írta Rohringer Sándor műegyetemi nyilv. r. tanár
18 mányzat, a birtokosok, mérnökök, a közigazgatás, a kiváló kubikos földmunkás, szóval az egész nemzet egyaránt kivette részét, s amelyet minden külföldi ismerője csodálattal szemlél. A babonák még nem pusztultak ki és még mindig vannak, sőt a nemzeti értékeket nem eléggé ismertető iskolázás hatása alatt még szaporodnak is azok, akik hirdetik, hogy az Alföld csapadékjárása, az ármentesítések és lecsapolások óta megváltozott, mert nem ismerik a csapadékot befolyásoló tényezőket s abban a tévhitben élnek, hogy néhány százezer holdat kitevő állandó mocsárterülettel esőt lehet varázsolni a földre és módosítani lehet a földrajzi helyzetből eredő klímát. Nem vesznek tudomást arról, hogy aszályos esztendők s ezek nyomán járó Ínséges évek akkor is voltak, mikor még az Alföldön mocsarak sokasága volt. A legutóbbi ilyen példa az 1863. évi rendkívüli aszály, pedig akkor még az Alföld jelentékeny részén mocsár volt, így például az azóta lecsapolt Ecsedi-láp, a ma is meglévő borsodi nyilt ártér stb. Nem mulaszthatjuk el, hogy ne térjünk ki pár szóval az öntözésre s az Alföld fásítására. Előszeretettel emlegetik, hogy Széchenyi az Alföld rendezése alatt az irrigációt is értette s követelik az Alföld öntözését, viszont elfelejtik, hogy Széchenyi nem Csonkamagyarországgal számolt, hanem az integer országgal, ahol még a Szamos, Körösök és Maros völgyén elegendő hely lett volna annyi tavaszi esővíz visszatartására, s mellyel egy öntöző övcsatorna lett volna táplálható, amely a folyókat síkságra való kilépésüknél a dombok lábánál az Alföld peremén összekötötte volna. Ma a tárolás helyei idegen uralom alatt vannak s a Nagy-Alföld öntözésére csak elkényszeredett és ki nem elégítő megoldások lehetségesek, bizonyára nem oly egyszerűen, ahogyan azt némelyek képzelik, mint például a margitszigeti vagy városligeti gyepek öntözését, ahol csak egy csapot kell megnyitni, hogy hűvös permetet kapjanak a nyári melegben. A legnagyobb önámítás és csalódás, ha nem tudunk számolni az új helyzettel és nem akarjuk tudomásul venni azt, hogy a Csonkaország lehetőségei a víziproblémák tekintetében, sajnos, sokkal kisebbek, mint régen voltak. Számolnunk kell lépten-nyomon azzal, hogy míg azelőtt önálló és hatalmas fejlődési képességű vízrajzi egység voltunk, ma vízrajzilag is a szomszédoktól függő csonk az ország területe. Az Alföld fásítása szintén kapcsolatos volt Széchenyinek a Tisza-völgy rendezésnél kifejtett eszméivel. Ha ezt úgy értjük, hogy már a mocsárvilágban is fátlan Alföldnek minden nagyhatárú városa igyekezzék erdőt telepíteni, mely szerszámfát és tűzifát szolgáltat, hogy továbbá a mesgyéken és utak szélein gyümölcsfákat ültessünk, az természetes és indokolt, de ha az a gondolat tölt el valakit, hogy alföldi fásítással — bármily nagy terjedelmű legyen is az — a nyári csapadék növelhető lesz és ez a földmívelésre érezhető jótékony hatással leend, úgy ezek naiv tévtanoknak mondhatók, mert nem lehet eléggé nagy erdőt teremteni az Alföldön ahhoz, hogy a déli és nyugati légáramlatokkal járó esőmennyiséget hacsak kis mértékben is növeljék. Ehhez nem erdőt, hanem hegységeket kellene az Alföldre telepíteni, nem is szólva arról, hogy az egyébként jobban művelhető földet senki sem fogja erdőnek átengedni. Az eddigiekben ismertettük az Alföld vízszabályozásában az 1846. korszak- alkotó év előtti küzdelmeket, sok hiábavaló kísérletet, sok akadályt és kevés sikert és mégis nagy erőfeszítéseket, hogy az árvizek csapásaitól mentesítse magát a
