Kenessey Béla: A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége (MMÉE Vízépítési Szakosztálya Budapest, 1931)
Befejező. Írta Kenessey Béla ny. miniszteri tanácsos
103 Hogy az erdőknek a csapadék mennyiségére egyébként még milyen befolyása van, arra legvégül térek ki. A későbbiek pontos megértése érdekében, mielőtt a vádak forrására rátérnék, foglalkoznom kell még azzal a kérdéssel is, hogy mi voltaképen a belvízlevezetés és mi a lecsapolás, illetőleg van-e köztük különbség és ha igen, miben áll az? Bár talán akadnak olyanok, akik az erre vonatkozó fejtegetést feleslegesnek tartják, azt mégis el kell mondanom, mert éppen a fogalmak megértésének helytelensége, sőt azok félreértése igen sok ellenvetés szülőoka. A belvizekre már fentebb megmondottam, hogy azok minden körülmények között felületi vizek, amiket a gazdálkodás érdekében, a gazdák elhatározásából kifolyólag kellett levezetni. Hogy pedig a belvizek levezethetők legyenek, ahhoz nem volt elég az abban való megnyugvás, amelyik szerint azok amúgyis mélyedésekben gyűlnek össze és a mélyedések egymással többé-kevésbbé összefüggenek, tehát elég, ha a mélyedéseket azok felszínének magasságáig egymással összekötjük, akkor már megtettük a gazdálkodás érdekében szükségeseket. Azokat igenis csatornarendszerrel kellett összegyűjteni, amelyek mint az élő test vért visszaszállító erei valóságos összefüggő hálózatot alkotnak. Ezeket a levezető csatornákat pedig arra való tekintet nélkül kellett megcsinálni, hogy azok a talajok testében meglévő vizek színét csőkkéntik-e vagy sem. A csatornák pedig nem voltak az utóbbi célra szántak, hiszen szerepük tisztán a felületi vizek levezetése volt. De nem is szolgálhatták a talaj testében meglévő vizek színének apasztását, mert egyrészről igen ritka elhelyezésűek voltak, néha messze kilométerekre estek egymástól, másrészről pedig méreteik, mélységük és vízvezetőképességük is csak a mondott célhoz képest megszabottak voltak. Ezekhez járult azután még egy olyan súlyos körülmény, amiről a gáncsoskodók valamennyien alaposan megfeledkeznek, hogy tudniillik azoknak az alföldi mélyedéseknek talaja, amibe a belvízcsatornák bele vannak ásva, mind kötött, sőt általában igen kötött s csupán akkor haladnak más természetűeken át, ha a mélyedéseket egymástól esetleg elválasztó nyergeket szelik és azok talaja vízáteresztő. Itten kell most már röviden foglalkoznom a kötött talajoknak a vízzel szemben való viselkedésével. Minden gazda és vízimérnök, általában mindenki előtt, aki a talajokkal foglalkozik, ismeretes a kötött talajoknak az a tulajdonságuk, hogy igen nehezen veszik be a vizet, de ha egyszer bevették, azt igen nehezen bocsátják is el. Hiszen ez annak a közismert ténynek a magyarázata, hogy a téli nedvességgel teleszívódott kötött talajok májustól kezdve egészen az aratásig csak igen kivételesen szorulnak nedvességpótlásra, mert a tenyészethez elegendő a bennük elraktáro- zottan meglévő nedvesség. Kivételek csak az olyan kultúrák, amiknek tenyész- ideje messze átnyúlik az aratás utáni időkre. De itt ezeknél is sok függ a mívelés módjától. Hogy az utóbbi állításra példát mondjak, idéznem kell dr. Ruffy Varga Kálmánnak, a debreceni gazdasági akadémia igazgatójának Debrecenben végrehajtott kísérletét, amiről a Kísérletügyi Közlemények 1929. évi folyamában számolt be. A kísérleti táblán — aminek talaját közelebbről nem ismerteti — meg nem nevezett fajtájú tengerit vetett. A talaj ősszel, a tarlóhántás után mély őszi szántást, bő trágyázást kapott, tavasszal a trágyát sekélyen alászántották, azután tág, négyzetben való vetéssel bevetették. A tengeri hatszori kapálást (planet is kézi) kapott. Június 12-étől szeptember 28-áig nem kapott esőt és kát. holdanként
