Kenessey Béla: A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége (MMÉE Vízépítési Szakosztálya Budapest, 1931)
Befejező. Írta Kenessey Béla ny. miniszteri tanácsos
101 Az így a különböző magasságú sávokban raktározott vizeket azután sorjában csak akkor bocsátották le a belvízzsilipeken, amikor a befogadó vízállásának megfelelő apadása után lehetséges volt. A bögés, vagyis a fokozatos elzárás rendszerénél a belvizeket véredény- szerűen összegyűjtő belvízcsatornahálózat egyes alkalmas pontjain elzáró töltésekkel és tiltókkal tartották vissza. Az egész belvizes területet bögékre osztották. A bögék vizeit ugyancsak a lehetőség megnyíltával szintén fokozatosan bocsátották le. Ezek a megoldások voltaképen a vízbajok parcellázását, szétosztását jelentették és céljuk az volt, hogy minden zóna vagy böge csak a saját vizével legyen megterhelve, de a többit, különösen pedig a legalsó területeket ne terhelje. Természetes azonban, hogy a vízbajoknak ezt a szétosztását nem lehetett olyan aprólékosan megoldani, hogy ne maradtak volna alig, vagy kevésbbé, vagy jobban károsított területek. Ennek az volt a következménye, hogy nem egy helyen csendőrökkel kellett a zsilipeket és töltéseket őriztetni, nehogy a vízbajoktól szabadulni akarók erővel elpusztítsák azokat. Ez és egyúttal az is, hogy bizony az árvizek huzamos ideig tartottak, lassanként arra vitték rá a társulatokat, hogy a belvízlevezető zsilipek mellé szivattyú- telepeket építsenek, amikkel a vizektől való megszabadulást a befogadó folyó mindenkori vízállásától függetlenné tenni óhajtották. Természetes azonban, hogy a szivattyútelepek építése súlyos pénzáldozattal járt, azért azok mellett is megtartották a zónákat és a bögéket, hogy a vizek raktározásának immár rövidebb időre szorított voltával a telepek költségeit csökkentsék. Csak a gazdálkodás igényeinek fokozódása után kezdették a telepeket olyan vízátemelőképességűekre kibővíteni, vagy az újabbakat megcsinálni, hogy a belvizek ideiglenes raktározására se legyen lehetőleg szükség. Az előadottakból kivehető, hogy úgy az ármentesítés, mint belvizek rendezése, azoknak csatornákba való összegyűjtése és levezetése a mezőgazdálkodás érdekéből történt. Ezt a két munkálatot a vizek kártételei ellen való védekezés, vízrendezés néven foglaljuk össze, amit természetszerűen követni kellett volna a vizek hasznosításának. Hozzátehető az előadottakhoz most már az is, hogy sem az ármentesítés kérdése, sem pedig a belvizek rendezése nincsen még mindenütt megoldva. Elég talán, ha csak a 60.000 holdas borsodi nyiltártérre mutatok rá s hivatkozom azokra a társulatokra, amelyek csak most foglalkoznak behatóan a belvizek kérdésével. Az említett borsodi nyiltártér ma még a sokak által annyira visszasírt ősállapotban van. A Tisza árvizei szabadon öntik el a hatalmas területet és arra kényszerítik annak lakosságát, hogy árvízkor mindenestől menekülő utakra vonuljon és ott várja meg a vizek megszállását. Az ártér ebben az ősállapotban tele van igen nagy terjedelmű és nagyon is terméketlen szikekkel. A vizek hasznosítása tekintetében itten csak annyit kívánok megemlíteni, hogy ennek a kérdésnek megoldására a háború előtt már minden elő volt készítve. De jött a világégés és annak még gyászosabb következménye : a trianoni béke, ami csonkává tette, összezsugorította hazánkat és egyben megfosztott minket a hasznosítás érdekében szükséges víz kedvező feltételek mellett való raktározásának lehetőségétől, mert elvette tőlünk a hegyvidéket. Hogy pedig nem csekély vízmennyiség raktározásának kérdését kellett volna megoldani, arra talán elég
