Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

V. Vízierőhasznosítás – vízimalmok

mal jutalmazott meg. (A Soproni Városi Levéltár legrégibb adománylevele.)103'

Ezek a vízimalmok részben talán a legegyszerűbb szerkezetű egy- (függőleges) tengelyű »kanalasmalmok« lehettek (ezek működési elvén alapul a turbina), de túlnyomórészt alulcsapott vagy rhesterséges csatornára épített felülcsapog; malmok, később pedig hajómalmok voltak. Ezeket okleveleink tanúsága szerint a népnyelv is pontosan megkülönböztette egymástól. Egy, a veszprémi káptalan bogárföldi birtokáról szóló, 1369-ből való okirat pl. már magyar nevén nevezi meg az alulcsapott malmot: »unum molendinum in fluvio Veszprém Alolchapo vocatum«. A felülcsapott malom magyar nevével pedig még korábban találkozunk: »quatuor molendinis per manus artificis aqua desuper opprimente currentibus „felyulchapo mólón” dictis« (1359). Különösképpen még korábbról van adatunk a hazai hajómalmokról: ilyeneket már Poson kanonok 1292. évi kérvénye említ Budavára közelében a Dunán. (A különböző malomfajták megkülönböztetését, értékelését ld. még a Hármaskönyv idézett I. rész 133. cikkelyében is. 44. lap.)

Az alulcsapott malmokat a nagy esésű hegyi patakokra, gyors folyású folyóvizekre építették, kereküket a víz folyásának energiája forgatta, míg a felülcsapott malom kerekeinek forgatásánál — külön csatornán vezetve rá a vizet — a víz esését, súlyát hasznosították. Az ősi kanalasmalom a kis hegyipatakok vize fölé épült, ezért csak fából készülhetett, az alul- és felülcsapott malmok azonban a folyóvíz partjára épültek, tehát építőanyaguk és méreteik rendkívül változatosak lehettek. Az alulcsapott malom energiaszükségletét a víz folyási keresztmetszetének szűkítésével, vagyis a víz sebességének növelésével is biztosították. Gyakoribb terelőmű lehetett azonban a gátak és zúgok építése. A zúgó a gátakba épített két párhuzamos zsilipes csatornából állott: az egyik volt a terelőcsatorna, a másik a kerékcsatorna. A vizet a terelőcsatorna elzárásával engedték a malomkerékre.

A hajómalmokat, melyet a hagyomány szerint a római Belizár (Belisarius) talált fel i. sz. 536-ban Rómának a gótok által való ostroma idején, különösen azért kedvelték, mert nem zárták el a partmenti vontató utakat, a nagyobb folyókon követhették a vízszint ingadozását, és aszálykor sem voltak tétlenségre kárhoztatva. Ezt az előnyüket azonban igazán csak a XVIII. századtól kezdve — a vaslánc és a vasmacska használatba vételével —104 tudták kiaknázni. Addig a hajómalmot, vagy másképp tombácos

60