Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
Bevezetés: a tanulmány tárgya, célja, szempontjai és forrásai
ményeként ma már eléggé ismerjük a mezőgazdaság különböző ágainak s elsősorban az erdőknek hatását a természet vízháztartására, s ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a mezőgazdasági vízgazdálkodás feladatait eredményesen tudjuk megoldani. Ugyanennek a tudományos kutató munkának eredménye a talajerózió elleni védekezés egyik korszerű, nagyüzemi módszerének, a sáncolásnak kialakítása is. (Ezt az eljárást Európában először nálunk, Magyarországon vették át, illetve alkalmazták.) A forró égövi, sivatagi öntözéses gazdálkodás tájaitól eltekintve, melyek nélkülözhetetlen életfeltétele a víz, melyek lakóinak léte függ a folyók áradásaitól, és már az ókorban hatalmas víztárolókban tárolt öntözővíztől — a víz egészen a legutóbbi időkig a korlátlanul rendelkezésre álló természeti javak egyikének tűnt. A szokásostól eltérő bősége vagy hiánya pedig szinte mint elkerülhetetlen természeti csapás jelentkezett, melynek hatását legfeljebb csak mérsékelni lehet az egyre tökéletesedő árvédelmi berendezésekkel vagy az öntözéses gazdálkodás kiterjesztésével. (Már itt határozottan rá kell mutatnom arra, hogy bár az árvédelem terén nemzetközi viszonylatban is óriási munkát végeztünk, a vízhasznosítás terén még ma is hátra vagyunk.) Csak a népesség szaporodása, a gazdasági élet rohamos fejlődése kényszer! tette rá az emberiséget arra a felismerésre, hogy a víz a legfontosabb gazdasági javak egyike, mellyel ésszerűen és beosztással kell gazdálkodni, melyet óvni kell, s amely — különösen nálunk, Magyarországon — egész gazdasági életünk igen jelentős, sőt nélkülözhetetlen tényezője. Csak a technika és a tudományok legújabb eredményei tették lehetővé, hogy a természet vízháztartásának gazdasági céljaink érdekében való szabályozásában az eddiginél sokkal hatásosabb és alaposabb eszközöket és módokat alkalmazhassunk: egyrészt a technika adta eszközöket (pl. víztárolás), másrészt a természet vízháztartásának mintegy ön- szabályozását utánzó eszközöket (pl. erdősítés). A vízépítés történelmi fejlődésének régebbi korszakaiban, melyeket persze nehezen lehetne pontosan elhatárolni a »víz- gazdálkodás« korától, bizonyos szempontból éppen legjellemzőbb mozzanat a »vízgazdálkodás« hiánya, mely erősen éreztette negatív hatását az ember gazdasági tevékenységében. Persze ugyanekkor — és valójában ez a döntő mozzanat — a vízépítés fokozatos fejlődését is tapasztalhatjuk: egymás után válnak jelentős gazdasági tényezővé és lépnek egymással szorosabb kapcsolatba a mai értelemben vett vízgazdálkodás egyes ágai, amelyek azután a fejlődés magasabb fokán együttesen, mint az egységessé vált 5
