Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

XIX. Türr István harca a csatornákért. (Az öntözés és az öntöző- és hajózócsatornák építésének gazdasági szükségessége és akadályai)

6. Az öntözéssel, a csatornák, halastavak, tárolók megtöltésével csökkenthetjük az árvízveszélyt is. (Ez általában a havasokon meginduló olvadások után április—május hónapokban szokott tetőzni, amikor esetleg az esőhiány éppen az egész évi termést veszélyezteti.)

7. A szántóföldek öntözésére célszerű lenne az alagcsövezéssel való altalaj öntözés.

8. Végül szivattyútelepekkel megoldhatjuk az öntözés és a lecsapolás kettős feladatát. (Itt bizonyára a későbbi hódmezővásárhelyi kísérleti öntözéshez hasonló megoldásra gondolt. Ezzel is megelőzte korát, hiszen az első, csak belvizlevezető szivattyú- telepünk 1878-ban létesült.)

XIX. »Türr István harca a csatornákért«

(Az öntöző- és hajózócsatornák építésének gazdasági szükségessége és akadályai)271

Sem a magyar öntözések eddigi rövid történeti ismertetései, sem általában a vízimunkálatok történetéről szóló tanulmányok nem emlékeztek meg Türr István szerepéről az öntözések elterjesztéséért s a csatornák építéséért folytatott küzdelmekben. A kiegyezés utáni időkben pedig (Képessy mellett) éppen ő volt az, aki a Széchenyi-féle vízgazdálkodási politika irányvonalát a legkövetkezetesebben képviselte, és főleg aki Széchenyihez hasonlóan igyekezett közvéleményt teremteni a vízépítési feladatoknak, mérnökeink elgondolásainak — lankadatlan felvilágosító és propagandamunkát fejtve ki a vízimunkálatok gazdasági jelentőségének megismertetése érdekében. A vízépítés gazdasági, illetve gazdaságpolitikai kérdéseinek előtérbeállításával így talán éppen az ő harcai és kudarcai mutatnak rá legvilágosabban az öntözés és általában a vízhasznosítás hazai fejlődésének társadalmi-gazdasági akadályaira.

Türr István, a népszerű szabadsághős, a nemzetközi politikai élet közismert alakja, a kiegyezés után az emigrációból hazatérve megdöbbenten tapasztalta azt a gazdasági süllyedést, amibe az önkényuralom taszította e nemzetet. Még nagyobb megdöbbenéssel tapasztalta a közjogi küzdelmekben elvesző politikai életünk reménytelen rövidlátását, a vasútépítési és gründolási lázzal megfertőzött uralkodó réteg korrupcióját; teljes értetlenségét, közömbösségét a nemzet jövője szempontjából döntő jelentőségű gazdasági és kulturális feladatokkal szemben. Ezért fordult — bár ka175-