Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

XVIII. Az öntözés iránti érdeklődés felébredése az 1863-as és az utána következő aszályos esztendők hatására. (Az öntözés természeti szükségessége)

kérdéssel, egyik, ebben az időben megjelent tanulmányában.) A sajtóban azonban elhangzottak olyan dilettáns vélemények is, melyek a vízszabályozásokat vádolták meg az Alföld »kiszárításával«, s mérnökeink már ekkor kénytelenek voltak védelmére kelni az ármentesítés munkájának, hangsúlyozva, hogy a hiba nem a megkezdett munkálatokban, hanem a félúton való megállásban keresendő.

Még 1863-ban jelent meg Érkövy Adolf sokat emlegetett tanulmánya »Az 1862-i aszály osság és ebből eredő ínség okairól és óvszereiről«. Érkövy volt az első, aki megállapította, hogy hatalmas öntözőrendszerek kiépítése sem kerülne annyiba, mint amennyi kárt az aszály egyetlen esztendőben okozhat. Ezen felül az öntöző- rendszerek nemcsak az ilyen elemi csapások hatását mérséklik — hanem a mezőgazdaság jövedelmét normális években is sok millió forinttal fokoznák. Óvatos becslése szerint az 1863. évi aszály legalább 50 millió akkori forint értékű terméskiesést okozott. (A későbbi hivatalos adatok 126 millió Ft kárt állapítottak meg!) »Ha a lesült vidék — mondja — csatornázás által kellő termő állapotban leendett volna, nemcsak ezen 50 millió forintot óvjuk meg, hanem a fokozott termés többlete által még azon felül legalább 10—15 millió forinttal gyarapodtunk volna.« »Égy ily esztendő vereségével felérő összeget tíz év alatt csatornázásba fektetve, a hazai termést évenként 20—30, sőt több millió forinttal fokoztuk, s bizonyára könnyebb lesz a megtakarított fölöslegből évről évre beruházást tenni, mint koronként teljesen tönkre jutva anteusi újjászületést erőszakolni.«259

Az általános kétségbeesés hatására és a közvélemény nyomására a Helytartótanács sem térhetett ki az öntözéssel járó — legalábbis tessék-lássék — foglalkozás elől, s még 1863 végén megbízást adott Herrich Károlynak, hogy a legrövidebb időn belül (jellemzően arra, hogy mily hozzáértéssel kezelték s milyen komolyan vették az öntözés ügyét: hat hét alatt!) terjesszen elő javaslatot a tiszántúli öntöző- és hajózócsatorna építésére vonatkozólag.260

Az aszály pusztításait ugyanis legjobban a Tiszántúl addig szinte kizárólag ridegmarhalegeltetéssel hasznosított s korábban víz járta területei érezték meg. Az ármentesítés óta amúgy is megcsappant hozamú, csekély termőrétegű, szikes legelők, melyek éltető elemüket, a vizet elvesztették — 1863 nyarán teljesen kiégtek, Kunhegyes, Kunmadaras, Kisújszállás, Karcag, Túrkeve stb. községek határában ekkor — a királyi biztos jelentése szerint — az állatállomány 78%-a éhen veszett, elpusztult. Itt vált elő168