Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)

1. A vízimunkálatok szerepe az újjáépítésben — és a korszerű vízgazdálkodás kialakulása

Az ártéri és a szárazgazdálkodás tájrendszer-váltása:* a nagy áldozatok árán végrehajtott ármentesítés és belvízrendezés nyomán kibontakozó tőkés árutermelés •— rendkívül ellentmondásos eredménynek bizonyult. A terület természeti adottságaihoz nemcsak alkalmazkodó, hanem azokat jól hasznosító, sokoldalú (s így egyenletes munkaerő-foglalkoztatottságot is biztosító) régi, „naturális gazdálkodás" elsorvasztásával egyidejűleg a természet és társadalom egyensúlyának első zavarai is jelentkeztek. Ez a folyamat különösen élesen megnyilvánult a — vizek használatán alapuló — legelő- és rétgazdálkodásnak, illetve az addig uralkodó állattartásnak és a halászat-tógazdálkodásnak a hanyatlásában, vagy a dohánykertészet, lentermelés, nádgazdálkodás stb. elsorvadásában és általában a termelés differenciáltságának a csökkenésében. (Az ármentesítés, a vizektől „minden áron való szabadulás" korának e kétes eredményeit, általános gazdasági hatását, monográfiánk előző kötetében részletesen ismertettük.)** A mezőgazdaság elmaradottságának, az ipar kezdetlegességének jellemzésére elég néhány adat. — A terület 53 nagybirtokosa csaknem annyi földdel rendelkezett, mint amennyi az 57 000 kis- és törpebirtokos kezén volt, a lakosság több mint 10 százaléka pedig — kereken 50 000 fő — nincstelen agrárproletár volt. — Az ipar ennek az agrárproletár tömegnek mindössze egyharmadával felérő népességet tudott csak foglalkoztatni, mintegy 17 000 főt. De ezek zöme is kisiparos volt, s a gyáripar csupán 2700 főnek adott kenyeret. Ennél az elgondolkodtató számsornál érdemes megállni: az ország területének 6%-án, a népesség kerek 4,5%-ából, az ország nagyipari munkásságának alig 1%-át elérő üzemi munkás volt csak a megyében. Ez nemcsak megyénk elmaradottságát jellemzi, de azt is megmagyarázza, hogy a munkát keresőknek — a megyén belüli áttelepülés mellett is — miért kellett elvándorolniuk szülőföldjükről még a szocialista iparosítás idején is. Sajátos problémája a megyének, hogy vázolt gazdasági elmaradottsága ellenére — egy sajátos korábbi fejlődés örökségeképpen — a „városi lakosság" aránya az összes megyék között a legmagasabb: 34%. Ezek a városok egykor a Kunság és a Jászság ősi politikai önkormányzata és bölcs gazdaságpolitikája alapján fejlődtek ki gazdag mezővárosokká. Napjainkra azonban korszerűtlen településekké váltak: századunk derekán már inkább csak nagyméretű és nagyhatárú faluk a városiasodás kezdetleges fokán. A korszerű városiasodás hiánya volt a megye általános fejlődésének harmadik legsúlyosabb fékje. A megye általános elmaradottsága a magyarázata a vízügyek felszabadulás előtti felemás helyzetének, zsákutcába jutott fejlődésének is, de annak is, amit a későbbi fejlődés nehézkességeivel kapcsolatban a továbbiakban vázolnunk kell. Ez az elmaradottság oka, de részben okozata is a vízügyek 1945 előtti helyzetének, fejlődési korlátainak. 1944/1945-ben a pusztulásra megérett társadalmi-gazdasági rendszer csődjének végső megnyilvánulásai: a katonai összeomlás csapásai Szolnokot és a Közép-Tiszavidéket sem kerülték el. Sőt a város — „stratégiai szerepe", közlekedési csomópontjellege miatt — ezeknek a csapásoknak egyik fő célpontjává vált. Mihelyt ugyanis a szövetséges hadseregek légi támaszpontjainak előretolása erre lehetőséget adott, 1944 derekán megkezdődött a vasúti csomópontok, utak, hidak rendszeres bombázása is. Szolnok pályaudvarát, * Neves ökológusunk, Jócsik Lajos a szabályozás előtti állapotokat találóan nevezi „legelő—víz ökoszisztémának", azonban újabb kutatásaink alapján még jellemzőbbnek: gazdagabbnak és pontosabbnak tartjuk „az ártéri gazdálkodás tájrendszere" elnevezést, illetve meghatározást. ** 2. köt. 98—125. p.