Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)
2. A „Tiszavölgy rendezésének" befejező szakasza
tervvel vált hivatalos jellegűvé. A Keretterv a kor követelményeinek megfelelő fejlesztési elveivel új alapokra helyezte a folyamszabályozás és mederrendezés munkáját is, és minőségi változást hozott a Tisza-szabályozás eddigi, szinte már sablonossá merevedett és éppen ezért csak korlátozottan eredményes gyakorlatában: „A mederszabályozás tervezésénél figyelembe kell venni a tervezett folyócsatornázásokat is" — állapította meg a terv, s ennek megfelelően a szabályozás mikéntje és ütemezése tekintetében egyaránt számol a Tisza-csatornázás meglevő, épülő és tervezett müveivel. 47 A folyó „csatornázása" a mederben épített duzzasztóművek (illetve hajózható folyók esetében: vízlépcsők) építését jelenti, melyekkel a lefolyó vízmennyiséget, a változó igényeknek megfelelően felduzzasztják: tározzák. A tarozás helyétől, illetve a duzzasztás nagyságától függően beszélünk medertározásról (Tiszalök, Csongrád), vagy hullámtéri tarozásról (Kisköre). A vízlépcsők helyét és számát a visszaduzzasztás határa, illetve mértéke szerint állapítják meg s így ezek összehangolt egységet: rendszert képeznek. A Tiszacsatornázás gondolata az öntözéssel kapcsolatban már a múlt században felmerült. Az angol J. Abernethy a tiszalöki vízkivétel érdekében már 1867-ben vízlépcső építését javasolta, Képessy József öntözési programjában pedig ugyanakkor már vízlépcsők soráról beszélt. De kereken 100 évnek kellett eltelnie, míg a vízszabályozás alapvető munkálataival: a folyószabályozással, ármentesítéssel és vízrendezéssel a terv megvalósulásának feltételei megértek. 48 Az Alföldet ismételten pusztító aszályok, különösen a rendkívül száraz 1860-as és 1930-as évek nyilvánvalóvá tették a terület öntözésének szükségességét. Ezt szolgálta a Sajó Elemér kezdeményezésére kidolgozott és elfogadott öntözési program, amelynek alapján az 1930-as években kezdődött meg a vízkivételek és öntözőrendszerek építésével egyidejűleg a vízlépcsők tervezése. Az első vízlépcső a Hármas-Körösön épült Békésszentandrásnál (1937—1941). (A Körösök csatornázásának korábbi első létesítménye az 5,3 fkm-nél, 1904—1907-ben épült Bökényi Duzzasztó még csak a Körösök hajózóútjának javítását szolgálta.) A Tisza csatornázását előkészítő hidrológiai, geológiai, hordalékmozgási kutatásokat, vízépítési és gépészeti stb. kísérleteket, majd tervezéseket a Vízrajzi Intézet, majd az Országos öntözésügyi Hivatal Tervezési Osztály kezdte meg (1937); utóbb a Vízerőügyi és Folyócsatornázási Hivatal folytatta, végül •— most már a teljes Tiszavölgyre vonatkozóan — az Országos Vízügyi Hivatal Tervezési Osztálya irányításával fejeződnek be. A Tiszacsatornázás célját — 1948-ban — így fogalmazták meg: „1. Megteremti a biztonságos és a vízhozamoktól független hajózást a Tisza egész magyar szakaszán, 2. Lehetővé teszi, hogy aszályos években a Tisza teljes vízhozama — a hajózás sérelme nélkül — öntözésre legyen fordítható, 3. Lehetőséget nyújt a Tisza vízerejének hasznosítására." 45 Az egész tiszai vízrendszerre kiterjedő hidrológiai és geológiai stb. vizsgálatok, a folyócsatornázás által érintett egyéb vízügyi kérdések, feladatok elemzése, majd a lehetséges variánsokat tartalmazó tervkoncepciók kidolgozása és gazdaságossági, területfejlesztési értékelése (stb.) alapján végülis öt tiszai vízlépcső mellett döntöttek: Tiszalök, Kisköre és Csongrád, majd Vásárosnamény és Záhony térségében. (A „rendszerhez" tartozik a jugoszláviai Novi Beceji (Új-Becsei) Vízlépcső is, amely Csongrádig ható visszaduzzasztásával kijelölte a harmadik vízlépcső építésének helyét.) 49 Az Alföld komplex vízgazdálkodási — nemcsak öntözési, hajózási, hanem általános vízkészlet-gazdálkodási — problémáinak megoldásában döntő szerepe és jelentősége a tiszalöki, kiskörei és a csongrádi vízlépcsőnek van.
