Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)
6. Összefoglalás (Tanulságok és feladatok)
I. AZ ŐSI ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS ÉS A VÍZI MUNKÁLATOK KEZDETEI Bizonyára az egész Tisza völgyében, de a Közép-Tiszavidéken mindenesetre, kimutatható ősi, népi „ártéri gazdálkodás" megismerése és feltárásának megkezdése nemcsak vízügyi, hanem általános gazdaságtörténeti szempontból is lényeges eredménynek tekinthető. Az ősi ártéri gazdálkodás vagy fok-gazdálkodás — eddig szinte ismeretlen, de egyre inkább kulcsjelentőségűnek bizonyuló — fogalma új szempontokat, lehetőségeket, sőt feladatokat vet fel a gazdaságtörténeti, helytörténeti, ökológiai és néprajzi stb. kutatásban is. A kutatás eredményei teljesen új képet vázoltak fel számunkra az ún. ,,ősi vízivilágról" (vagy: „mocsárvilágról") és meghódításának eddig eléggé hézagosan és egyoldalúan tárgyalt folyamatáról. Kitűnt, hogy ez a legelő— víz ökoszisztéma (tájrendszer) korántsem a mocsárvilág uralmát jelentette, hanem egy sajátos, az adottságokhoz nemcsak alkalmazkodó, hanem azokat jól hasznosító, differenciált ártéri gazdálkodásnak biztosított teret és lehetőséget, s ezért leghelyesebben „ártéri tájrendszernek" (vagy: az ártéri gazdálkodás tájrendszerének) nevezhetjük. Csak ez a közelebbi vizsgálat tárta fel a maga tényleges valóságában és súlyában azt a régóta ismert, sőt gyakran érvként is hangoztatott igazságot, hogy az Alföld, az ország csapadékszegény középső medencéje — és különösen a legaszályosabb Közép-Tiszavirék — mindenkor a környező, csapadékban és folyóvizekben gazdagabb területek „vízfölöslegére" volt utalva. — Csak most vált a maga konkrét valóságban ismeretessé, hogy a folyók és vízfolyások által ideszállított víztömegek miként alakították a terület gazdasági életét és fejlődését: milyenek voltak az árvizek hasznosításának lehetőségei, eszközei és módszerei — milyen volt az „ártéri gazdálkodás". Valójában a teriilet egész gazdasági élete a Tisza és a Körösök életetadó árvizein alapult, ezek biztosították a vízmentes magaspartok peremén és a szigeteken (és mindig csak ott!) kialakult települések határának természetes, tavaszi ,,tároló öntözését". És ezért volt, hogy korábban, a szántóföldi termelés (árutermelés) térhódítása és a településeknek az adottságokkal hasonlóképpen nem számoló terjeszkedése előtt, az árvizek csak rendkívüli esetekben okoztak károkat. Az árvíz-tömegek szétvezetését, „elosztását" a fokok, erek, időszakos vízfolyások, — természetes „tarozását" pedig a területet gazdagon behálózó morotvák, tavak, laposok és rétségek sokasága biztosította. Mindezeknek kettős funkciójuk (és hasznuk) is volt: mérsékelték az árhullámok hevességét, az év száraz időszakára pedig biztosították a növények és állatok vízszükségletét. (Hosszabb, többéves, aszályos vagy csapadékos-vizes periódusok természetesen ekkor is voltak, de e szélsőségek hatását az adott tájrendszer mérsékelte.) Vidékünk a XIX. század második feléig az ország egyik vizekben — vízfolyásokban, állóvizekben és rétségekben — leggazdagabb területe volt. A halászat-tógazdálkodás itt, rendkívül változatos eszközökkel és módszerekkel, de elsősorban a fok-gazdálkodásra alapozva, az Árpádok-kora óta virágzott. Hogy területünk, főleg a Nagykunság — éppúgy, mint a szomszédos Hortobágy! — híres (rideg) állattartásának alapja a rétek-legelők árvizek általi megöntözése volt, az — Györfíy István néprajzi kutatásai nyomán — már régen közismert. Ugyancsak a vázolt adottságok miatt vált a népi építészet és háziipari tevékenység legfőbb nyersanyagává a fűz, a nyár, valamint a nád és a gyékény, sőt a kender stb. is. De hasonló szerepe volt a vizeknek a terület gazdasági életében más vonatkozásokban is: az ártérperemi települések vízi-szárnyastartásában éppúgy, mint a XVIII. században híressé vált „hevesi" dohánytermelésben, vagy már a középkorban ismert s csak azóta (a XVIII—XIX.
