Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)

5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században

5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai. A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX-XX. században Monográfiánk első része „Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízimunkálatok kezdetei"-nek ismertetése során bemutatta, hogy a vízhasználatok — régi terminológiával: vízhaszonvételek, a mai vízhasznosítás előzményei — a feudális kor naturális gazdálkodásának körülményei között a Tiszavölgy gazdasági tevékenységének is természetes és nélkülözhetetlen, sőt helyenként alapvető és uralkodó elemét jelentették. Közülük a legáltalánosabb a vízfolyások víziútként való használata, hasznosítása volt.

126 A XIX. sz. első felében kibontakozó változások: a népesség növekedése, a piaci árutermelés (szántóföldi termelés) térhódítása és a kialakuló áruforgalom — új helyzetet teremtettek a Közép-Tisza völgyén is. E helyzet ellentmondásosságára jellemző, hogy egyes vízhasználatok régi keretek közötti fejlődésének lehetőségei éppen e fejlődés csúcspontján szűntek meg; a felmerülő új igények gyökeres változásokat követeltek. A nagy tömegű áruk nagy távolságokra való szállítására hivatott hajózás versenyképességének biztosítása pl. egyre nagyobb hajók építését kívánta; ez, valamint a gőzhajó megjelenése tette szükségessé a korszerű követelményeknek megfelelő mederszabályozást. Hasonló volt a helyzet a vízhasználatok minden terén. Még élt az egyes településeket összekötő ártéri víziutak szerepének az emléke, a Hortobágy, a Hajdúság és a Nagykunság gazdasági élete még most is nagyobb részt az árvizektől öntözött legelők állattartásán alapult, a vízimalmok száma talán éppen ekkor volt a legnagyobb (szaporításukat éppen a terjedő szántóföldi termelés érdekei sürgették), de még a halászatpákászat is jelentős néprétegek megélhetését biztosította . . . Mégis: a malmok gátjai által is megnövelt vízi- és mocsárvilág, mint gazdaságilag kellően nem hasznosítható, a termeléstől elvont és a közlekedést is akadályozó terület — a fejlődés egyre tűrhetetlenebb fékjévé vált. Egyre elviselhetetlenebbé váltak az árvizek időszakos vízborításai is: a rövid ideig használható ártéri vízi utak elveszítették korábbi jelentőségüket, az elöntések pedig nemcsak a közúti közlekedést bénították meg, de egyre súlyosabban veszélyeztették a növekvő szántóterületek biztonságos hasznosítását is. Mindez ma már közismert, az azonban kevésbé, hogy a haladás új követelményei, milyen korábbi eredmények feladásával, milyen vízhasználatok megszűnésével jártak, vagyis hogy a fejlődés mennyire ellentmondásos volt. (Monográfiánk egyik fő célja éppen ennek a bemutatása: a figyelem felhívása a további ilyen irányú kutatások és elemzések problematikájára illetve szükségességére.) Az ellentmondásos helyzetet és az abból kialakuló változásokat itt, tanulmányunk jellegének megfelelően, nem általános gazdaságtörténeti vonatkozásokban, hanem inkább az egyes vízhasználatok sajátos problémáin keresztül igyekszünk felvázolni. Kiindulópontul azonban mégsem mondhatunk le egy nagyhatású helyzetkép, korkép felidézéséről. Mégpedig ezúttal nem Széchenyi István szerteágazó, s a Tiszavölgy kérdéseit