Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.2. Halászat — tógazdálkodás
lyozcis hatására az árvizek tározódás! felülete mintegy 1/8-ára zsugorodott össze: a korábbi 920 000 ha árterületből csak 115 000 ha-nyi hullámteret borítottak el rendszeresen a vizek. Az összeszorított mederben egyre magasabb szinten és egyre gyorsabban lefutó árhullámok víztömege pedig nem tudott kellően átmelegedni s így ivásra, ívadéknevelésre kedvezőtlenné vált. De nem elhanyagolható a mederfelszín 1 /3 arányú (s a 453 km-es pályarövidülésnek megfelelő) csökkenésének hatása sem, főleg azért, mert a levágott kanyaroknak — az ősi gyakorlatot követő — halgazdálkodási hasznostíására sokáig nem is gondoltak. E kedvezőtlen tényezők hatását 1888-ban azután egy természeti csapás tetézte: az azévi jeges árvíz szinte a Tisza teljes halállományát kiszorította a Dunára. Az előzőekben vázolt 1860. évi jelenség ismétlődött meg ekkor — ellenkező irányban. Mindezek nyomán azután nyilvánvalóvá vált, hogy a szabályozás milyen kedvezőtlen hatással volt a Tisza halállományára és halászatára: „a folyó medrét teljesen kivetkőztették ősi állapotából" — állapította meg Kvassay Jenő — „valóságos csatornává alakították át". Ismeretes, hogy az árvízszín a korábbiakhoz képest — már akkor — átlag 1,5—2,5 mrel megemelkedett; ennek megfelelően vált hidegebbé a folyó vize is. Az árhullámok levonulási ideje — az árvédelem szempontjából igen kedvezően — meggyorsult, általában egyharmadára csökkent, így a halivadék gyakran ki sem fejlődhetett: a hullámtér laposaiban víz nélkül maradva, vagy a kubik-gödrökbe szorulva elpusztult, nem juthatott be az élő mederbe . . . „Nem nagyítunk, ha az arányszámot... a régi s mostani halmennyiség között 1:100-zal fejezzük ki" — foglalja össze a múltszázadi tiszai halászat történeti elemzésének végkövetkeztetéseit Répássy Miklós a századfordulón; ,,. .. a megváltozott állapotok következményeire senki előre nem gondolt, az oktalan zsaroló halászatot (t.i. a rablógazdálkodást, a Szerző) pedig folytatták ... — ezért azután — siralmas képet nyújtott a Tisza halászata a szabályozások befejezése után" . . . 162/:l Az öntözés történetének vázlatos áttekintése is meghökkentő adatokat szolgáltatott a tiszavölgyi ármentesítés (kissé vulgáris egyszerűsítéssel szólva:) „félmunkájának" következményeiről. A közép-tiszai halászat közelmúltjának áttekintése — különösen a sokévszázados múlt kontrasztjában — még ennél is megdöbbentőbb képet ad az ármentesítés-mederszabályozás hatásáról. A „Tiszavölgy rendezésének" ez az első szakasza, mint egyoldalúvá, sőt öncélúvá vált: önállósult szakágazati tevékenység — nemcsak hogy eltávoldott a kezdeményezők eredeti célkitűzéseitől: hanem szinte megsemmisítette annak lehetőségeit, szétrombolta az ősi vízhasználatok-vízhasznosítások maradványait is. A reformkornak a történelmi múlttal, a természeti adottságokkal és a társadalmi fejlődés igényeivel, vagyis egy konkrét környezetben élő néppel számoló, tudatos, tervszerű és előrelátó cselekvésétől — így jutottunk el a kapitalizmus anarchiájának — az „árutermelés" és „specializálódás" fétiseinek kiszolgáltatott spontán fejlődésig.* A Kvassay-által kezdeményezett újjászervezési, korszerűsítési törekvések keretében indult meg a magyar halászat és tógazdálkodás újjászervezése is: * A kapitalizálódó társadalom kormányzata ezt szervezetileg is „megalaoozta" : a szabályozás ügyei a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium hatáskörébe, az ármentesitö társulatok felügyelete pedig (a kérdést közigazgatási, adóügyi feladattá leminősítve!) a helyi törvényhatóságok jogkörébe került. Miközben a „liberális" korszellem biztosította a társulatok „szabadságát" — többek között a rendezetlen kubikgödrök, a hullámtéri hal- és halivadéktemetők fenntartására . . . Csak a XIX. sz. utolsó évtizedére sikerült elérnie Kvassay Jenőnek, hogy a fokozatosan egységesülő vízügyi igazgatás (a minisztériumok ügykörének átszervezése során) a kapcsolatainak leginkább megfelelő helyre: a Földművelésügyi Minisztérium keretébe kerüljön (1889. ápr. 15.).
